Darvasi László író, költő, a kortárs irodalom egyik legszínesebb, legjelentősebb egyénisége. Szív Ernő néven a ‘90 -es évek óta írja, elképesztő mennyiségben, tárcanovelláit. Darvasi László szikár, rövid elbeszéléseiben egy pillanat alatt megszületik a dráma, de felvillan a humor és a költészet is. Különböző történelmi korokba ágyazódó hihetetlen fantáziával áradó regényeiben lépten nyomon megtörténik a csoda. Kiemelkedő irodalmi tevékenységét a szakma 1990-től napjainkig rengeteg jelentős díjjal ismerte el. A Neandervölgyiek című nagyregénye idén szerepel az Esterházy Irodalmi Díj hetes listáján, és az olvasók közössége által létrehozott Merítés-díj tízes listáján.
Darvasi László a kérdéseimre írásban válaszolt.
Mit olvastál gyerekként? Milyen mesék, történetek voltak hatással rád? Kik a kedvenc íróid, költőid?
Nekem is az Egri csillagok volt az első könyvem. Jól emlékszem, milyen lázasan, izgatottan olvastam a konyhaasztalnál, miközben mamám kelesztette a túrós bukta tésztáját. Aztán hamar jöttek az indián regények, Móra, Rejtő és minden, ami a házi könyvtárban megvolt. Tíz évesen már a városi könyvtárban nézelődtem, és kamaszkorra túl is voltam néhány különös nagyregényen, például a 22-es csapdáján. Most a magyar irodalom a bőség zavarában szenved. Egyre több az író, egyre több a könyv, ami minden jövendölés ellenére hihetetlen elánnal tolakszik a kirakatokban, viszont egyre kevesebb az olvasó. És mert kis nyelv, kis nép vagyunk, keveseknek adatik meg a nemzetközi siker. Hogy is mondjam. Irodalmi mindenevő vagyok.
Hogyan és miért született Szív Ernő hírlapíró, a tárcanovella virtuóza? Hasonlít Darvasi Lászlóra? Miben mások?
Egy írásszakértő, aki megvizsgálta Szív Ernő kézírást és Darvasiét is, elég másképpen írta le a tulajdonosuk karakterét. Totális ellentét. Sokat segítenek egymásnak, különösen az ÉS-ben. De a lényeg, ha Szív Ernőnek van is kisregénye vagy nagyobb elbeszélése, ennél tovább nem merészkedik. Nem is akar. Mint ahogy Darvasi írás is ritkán jelentkezik napi sajtóban. A tárca, a karcolat inkább Szívé, a novella vagy a regény Darvasié.
Más eszközöket használsz novellaíráskor, mint amikor nagyregényeidet írod. Mikor milyeneket? Miért? Hogyan?
Ó, igen, ez két évet igénylő esszékérdés. Röviden. Azokban a novellákban, amelyek a jelenben játszódnak, kopogósabb, tárgyilagosabb lesz a nyelv, mert ezt kívánja a sorok közé rejtett dráma. Ha tetszik Hemingway-effektus. Vagy Mándy. Vagy Mészöly Miklós. A novella olyan fegyelmezett forma, mint mondjuk a szonett, elvileg egy felesleges jelzője sincsen. Elvileg. A regényeimnél sokszor esszéisztikus betétek és leírások is késleltetik vagy éppen értelmezik a cselekményt, és az elbeszélés nyelve, hangja óhatatlanul költőibbé válik. De például a Neandervölgyi esetében a nyelv az ábrázolt korszakkal együtt változik. A Monarchia idejéből indulunk. Ott még tapasztalható anekdotikus hatás, még Krúdy szeszes mesélését is hallani véljük. A Rákosi korba érve már fémesedik a megszólalás, és hallhatunk talán még csasztuskákat is. A novellában egy mozdulatban is föltárulhat az emberi sors. A regényben van idő, és ahol van idő, lesz bonyolultság is, és a bonyolultság mutatja meg csak igazán, milyen összetett lény is az ember.
Könyvekkel megrakott taligával vándorló költő a fő alakja a Taligás című kötetednek. Miért ezt a regényedet szereted leginkább, ahogy azt egy interjúban említetted?
Személyesen elég érdekesnek találom a könyv a sorsát. A cselekmény a 18. század elején játszódik, ahol egy könyvkereskedő, énekes, költő vonja a könyvekkel, kódexekkel és mindenféle irományokkal terhelt taligáját, majd eljut az aszállyal, természeti csapásokkal sújtott Szegedre, ahol éppen kezdetét veszi a boszorkányper. A főszereplő folyamatosan szorong és fantáziál, kitalált lényekkel társalog, miközben egy ellenséges, de legalább is veszélyes világban cipeli a kultúra, mondjuk így, maradékát. Azt hiszem, nem jól írtam meg ezt a történetet. Ma biztosan másképpen alakítanám, és az is könnyen meglehet, a közeljövőben nekilátok újra. Van ilyen az irodalomban, lehet is. Folyamatosan azt érzem, hogy bár szeretem ezt a könyvemet, adósa maradtam neki. Furcsa érzés. Egyszerre nyomasztó, de inspiráló is.
Nagyon népszerűek a gyerekeknek írt regényeid. Fontosnak érzed, hogy a gyerekek segítséget kapjanak félelmeik, szorongásaik megértéséhez, feldolgozásához ebben a formában is?
Persze, a mese segítség. És szórakozás is. És tanulás. És fájdalom és félelem, a jó mese egyszerűen mindent tud. Tud annyit, mint az élet, pedig az élet rettenetesen sokat tud, és tényleg bármire képes, jóra, rosszra egyaránt. Most írtam meg a Trapiti harmadik történetét. Ősszel talán már kapható is lesz.
Tavaly a könyvhétre jelent meg a Neandervölgyiek című háromkötetes nagyregényed. Ez is mágikus realista alkotás vagy másképpen jellemeznéd?
Biztosan nem történelmi regény. Lehet, hogy mágikus realista, legalábbis vannak olyan jellemvonásai, amelyekben a csoda, a csodaszerűség vagy a fantázia erősen képviselteti magát. Beszél egy kert, fecseg egy puttó, járja a vidéket a könnymutatványosok titokzatos szekere. A szereplők többsége úgymond atipikus. A sofőr félkarú, a grófkisasszony kommunista, egy anya két férfitől szül ikreket – lehetséges, egy bolondnak több esze van, mint a körülötte tébláboló épelméjűeknek. De főképpen mégis egy nagy elbeszélés. Egy Volga. Vagy Duna. Vagy Mississippi. Olyan nagy történet, ami hosszú és mozgalmas időtöltést kínál az olvasójának, és nem fogja könnyen adni a bőrét. Három család, kétszáz szereplő. De azt látom, hogy aki megmerítkezik, az nem bánja meg. Minden ellenkező híresztelés ellenére a nagy elbeszélést igénylik az olvasók.
Miért épp a 20. század első felébe helyezed a szereplőket?
A nagy elbeszéléseim, a nagyregényeim, például a Könnymutatványosok a 16. század Magyarországáról indulnak, török kor, szakadás, pusztulás, életben maradás. Nem is tudtam, hogy el szeretnék jutni a mába, de aztán egyre nyilvánvalóbb lett, ahogy a Virágzabálókat megírtam. Ahhoz pedig kellett nekem ez a hatalmas út a történelemben. Folytatom a Neandervölgyit, és az Orbán rezsim aktuális idejére tettem ki a képzeletbeli céltáblát. Ha sikerül megírni csak ezt a regényfolyamot, mert garancia az nincsen, ez jóval több, mint száz év története lesz. Úgy másfélszáz esztendő.
Mi az oka, hogy az idő előrehaladtával a történetekben egyre kevesebb a mágia és több a realizmus?
Talán mert a második világháborúval olyan irracionális történetek vették kezdetüket, amelyek önmagukban is elképzelhetetlenek voltak. Elhittük volna, hogy bekövetkezhettek olyan népirtások, diktatúrák, forradalmak, melyek a 20. századot kísérték? A pusztítás gyáripari erői szabadultak fel, és ezek az erők korántsem hagytak el bennünket. Itt szunnyadnak, itt várakoznak, bármire készen.
A mi korunkat és a mai emberek életét is el tudod képzelni megírni mágikus események szövevényes formájában?
Szerintem ez a kor sokkal inkább alkalmasabb a lehetetlen vagy a mesebeli ábrázolására. A manipuláció, a mesterséges világok jelenléte, a hit univerzális megroppanása, de például a Covid is sokkal bizonytalanabbá teszi az embert, mint ahogyan az látszik. A hírek özöne olyan állapotba kényszerít bennünket, mintha nem szűnő, állandósított zivatarban élnénk. Izlandon elvágja valaki az ujját, te két perc múlva tudod. A ma emberének elméje folyamatos impulzusoknak, mechanizmusoknak, manipulációknak van kitéve. Irracionális helyzet, amely nyilvánvalóan kedvez az irracionalitásoknak. Isten is csinál tik-tok videót, persze. Kénytelen rá. Mindig lehet több annál, amit már elképzelhetetlennek ítélsz.
Min dolgozol most?
A készülő Neandervölgyi-folytatás mellett van a fiókban egy szerkesztésre váró novelláskötet, amelyben a novella párszázéves történetét modelleztem. Van egy nagy tárcagyűjteményem. És még regényterv is akad.
Versesköteted is jelent meg pályád kezdetén. Tervezel még verseket írni? Hiszen a költői éned a prózáidban is állandóan megmutatkozik.
Igen, újabban verseket is közöltem az ÉS-ben, a Székelyföldben vagy a Jelenkorban, Alföldben. A vers mindig megmaradt nekem. Néha beköltözött egy novellába, sokszor a regénybe. Igyekezett magát álcázni, nem nagyon ment. Egy kötetnyi anyag lassan össze is állt.
Részt vettél a Fedél Nélkül művészeti pályázatához kapcsolódó Az Év Alkotása díj helyezettjeinek kiválasztásában, zsűritagként. Szerinted mit jelenthet a nehéz sorsú embereknek az alkotómunka lehetősége?
A szervezők kértek föl, és örömmel vállaltam. A feleségem nem mellesleg a Heti Betevő egyik kisoszlopos tagja. Hadd ne mondjak kliséket. Aki komolyan veszi a mondatot, és állhatatosan ír, azt nem kerülheti el a jutalom. Ami engem a legjobban meglepett, a díjazottak eltökéltsége.
Hogy érzed magad a mai Magyarországon íróként és emberként?
Drámainak és kétségbeejtőnek látom az ország helyzetét és állapotát. Orbánék olyan sok kárt okoztak, hogy a regnálásuk évtizedekre visszavetette az országot. A politikai működésük szégyenteljes. Cinikus és romlott emberek építenek egy diktatúrát, ami történelmileg egyáltalán nem indokolt. Kádárra rászakadtak az oroszok, ezek a mostani fiúk magukra húzták őket. Megjegyzem, Kádárnak sem kötelező lenni. De Orbánná válni valami csodálatra méltó elzüllés eredménye. A lelki rombolás legalább olyan súlyos, mint az anyagi. El kell küldeni őket, miközben azzal is tisztában kell lenni, hogy utána is nagyon sokáig nagyon nehéz lesz. A magyar mindig megspórolta a szembenézést, az önvizsgálatot, a diskurzust, az empátiát, hát egyszer el kellene kezdeni. Nem vagyok föltétlenül optimista.
Mit csinálsz, amikor nem írsz, amikor pihensz?
Majdnem azt mondtam, hogy olyan pillanat nincsen, hogy az ember ne írna. A tárcaírás huzamos gyakorlata különben azt sugallja, hogy egyrészt minden, a legkisebb pötty vagy rezdülés is megírható, másfelől pedig érdemes is rá. Nálam az írás nem csak a konkrét tevékenységet jelöli, tehát azt, hogy két ujjal püfölöm a klaviatúrát. Ha benne vagyok egy nagy történetben, én azt írom éjjel és nappal. Félálomban. Gyakran arra ébredek, hogy beszél egy szereplőm. Írok bevásárlás, biciklizés, futás vagy séta közben. Múzeumban és temetőben. A virágosnál. Ha olvasok, előfordul, hogy kétfelé figyel az agyam, és az egyik felével írja a magamét. Írok filmek nézése közben, gyakran színházban, hangversenyen, szóval bárhol. Ha pedig elkészültem valamivel, jó szokása szerint jön a csöndes és megátalkodott szorongás, hogy rendben van-e, amit elkövettem, akár kicsinység, akár nagyregény volt az illető passzus. Úgyszólván tehát pihenés nincsen, illetve nagyon ritkán. Azt hiszem, most már nem tudom kikapcsolni vagy szüneteltetni azt a helyzetet, hogy a mondatokkal való bíbelődés az elsődleges dolgom. Viszont amikor jól halad a munka, annál pihentetőbb állapot kevés lehetséges.
szöveg: Fridrich Piroska
fotó: Csanádi Gábor
