Szamócza nem ma kezdte, és ez nagyjából mindenre elmondható, ami vele kapcsolatos. A 38-as számú terjesztőként és rendszeres alkotóként úgy tartozik hozzá a Fedél Nélkül utcalaphoz, mint füst a cigarettához, mely most, így a beszélgetésünk alatt is ott fityeg a szájában. Kisebb-nagyobb kihagyásokkal és némi költői túlzással, de Szamócza több időt töltött az utcán, mint e sorok szerzője… bárhol. Túlélő, de abból a dicstelen fajtából, aki már nem hisz benne, hogy Budapest szürke, kusturicai horizontja mögött felbukkan majd a szivárvány. És mégis, talán makacsságból, vagy pusztán csak megszokásból, de nem adja fel. Többé már nem.
Kortyolgatjuk a kávénkat, olyan semmiségekről beszélgetünk, amikről az emberek úgy általában beszélgetni szoktak, elfelejtjük a kettőnk közé ékelődött hangrögzítőt, elkalandozunk. Szamócza viccet mesél, lassan, hosszú hatásszüneteket tartva, szóval úgy a maga akadozó, borostás módján. Szakállas vicc, de azért összemosolygunk rajta szakállaink mögött. Szorongatjuk a papírpoharainkat, és támasztjuk a generációk vállaitól zsíros téglafalat. A villamos csengetve robog el mellettünk, dudálás és káromkodás, a Népszínház utca felől sikoltás hallatszik. Átlagos csütörtök délután…
Követett el bűnöket, melyeket méltatlan lenne „hibáknak” hazudni. Ő sem teszi. Ahogy elnézem megtépett, de meg nem tört alakját magam előtt, tisztán látszik, hogy még most is bűnhődik értük. Idősebbik fiával megszakadt a kapcsolata. Finom eufemizmus. Tudjuk, mitől szokott megszakadni. Mindig más, mindig ugyanaz a történet. Hibák és bűnök, a gyerek meg makacs, akár az apja, aki ha megtehetné, amit nem lehet, és visszaforgathatná az idő kérlelhetetlen egyhangúsággal mozgó kerekét, hogy a legjobbat mutassa meg fiainak abból, amilyen ő valójában, az embert a cigifüst, a kopott termodzseki, a több évtizednyi hajléktalanság mögött, akkor… akkor csak több időt töltene velük. Ott lenne, amikor ott kellett volna lenni. Akkor talán másként alakult volna az életük.
De az idő makacs dolog, és makacs az apja is: amikor zsinegelés közben a fűtéscső előbb pattan el, mint az emberi akarat, mely a föld felé húzza a nemlétbe vágyó testet, akkor elgondolkodsz, hogy talán van valaki odafönt, aki még szeretné, ha várnál kicsit arra a bizonyos szivárványra. Persze Szamócza nem reménykedik ilyesmiben. Bibliáját rég ellopták, templomot is legfeljebb csak kívülről lát. Szóval marad az írás. Az az ő temploma.
Mert a toll és a papír olyan szabadságot ad az anyagi korlátok közé zárt szellemnek, amit csak az tud igazán értékelni, akinek már tényleg csak ez maradt. Szabadságot a szóban, melynek pusztán a képzelet, illetve a képzelőerő hiánya szabhat határt: végtelen horizontra nyíló ajtó. Ide hátrál vissza az, akit már a falig lökdösött a sors, és nincs hova hátralépnie. Az írás tehát terápia, gyónás és menekülés, mely távol tartja az ember torkától a hurkot, és testétől a hullámot. Még ha csak egy napra is.
Szamócza újra rágyújt, hallgatunk. Körülöttünk a város vasbeton ereiben tovább csordogál a februári fagyban meghűlt vér, a didergős emberek rezignált gyászmenete. Nincs mit mondani, kifogytak a szánkból a szavak. Nézem, ahogy ujjai közé ég, majd a filtert rágcsálja a parázs, és lassan kialszik.
Egyébként tavaly ő lett az Év Terjesztője.
(Az Év Terjesztője 2024-díjat a 2024 évben érvényes terjesztői igazolvánnyal rendelkező terjesztőink szavazatai alapján adja ki a lap szerkesztősége – a szerk.)
szöveg: Takács Norman
fotó: Csanádi Gábor
