Kicsit olyan, hogy a szerelemről írok, mint amikor az agyon-és amúgy jogosan szidott facebookos vírus-, vagy oltás-, esetleg politikai szakértők, hegymászók a kanapéról osztják az eszet. Láttunk már ilyet, esetleg volt is velünk valami annak nevezhető, de felkent tudósai nem vagyunk a témának, csak a szánk és az önnön tudásunkba vetett hitünk nagy. Jó, ez utóbbival nem vagyok legalább vádolható. De hát mit tegyünk, itt a Valentin nap, félig kötözködő honfitársaim kedvéért Bálint nap, a teljes elzárkózó „mineknekünkamcsiünnep”-hirdető többieknek meg úgyis teljesen mindegy mit írok, de javaslom a szerelmes turulok ünnepét vagy valami ilyesmit. Szóval én annak ellenére, hogy nem aggódom amiatt, hogy rózsaerdőn keresztül vezet majd az utam az ágyamig, mégis szeretem ezt az ünnepet. Az érzést meg kifejezetten imádom. Életem legelső szerelmét Soltész Rezsőnek hívták. A névegyezés nem véletlen, ABBA a Soltész Rezsőbe voltam szerelmes 4 éves szívem minden olthatatlanságával. A nagynéném elvitt Keszthelyen a szabadtéri színpadhoz, ahol jó kerítőnő módjára közvetítette érzéseimet Rezső felé, aki a koncert egy bizonyos pontján a karjába kapott és a „Szóljon hangosan az ének” már engem is a színpadon talált. Arra is emlékszem, hogy nem azt énekelte, hogy szorítsd meg a kezem, hanem azt, hogy szorítsd meg a nyakam. Talán magyaráznom sem kell, szerelmem nem csitult eztán sem. Kaptam tőle aztán levelet is, sokáig őrizgettem, míg egy költözésnél sajnos nyoma veszett. Ha jól meggondolom, talán ez volt eddigi életem legkedvesebb szerelmi története és talán egyetlen szerelmeslevele, de én érzem, hogy a java még hátravan.
Minden egyenrangúságot és sokszor kölcsönösséget nélkülöző szerelmeim sokat adtak és ugyanúgy sokat vittek is, de semmit nem tennék máshogy ma sem, mert általuk is az lettem, aki vagyok. Korántsem tökéletes, sőt, de értékes tapasztalatokkal teli és hát aki dudás akar lenni…
Szeretem ilyenkor a virágot zavartan kezükben forgató fiúkat. Szeretem a pillantásaikat a szerelmeseknek, a vörösben pompázó virágosokat, a csupaszív várost, a romantikus utazásra csábító óriásplakátokat és piros csipketangákkal teletűzdelt kirakatokat. Az epret és cserepes rózsát a sarki közértben. A szerelmespárokat, nekik tetsző és őket boldogító nemi felállásban.
Én a legtöbbet a szerelemről egyébként a hajléktalan emberektől tanultam. Mert a jóban-rosszban eskünél azért leginkább csak elismételjük az anyakönyvvezető szavait és bele sem tudunk vagy merünk gondolni, hogy ebből a csodából lehet rossz is. Nem feltétlenül az érzések változnak, hanem a körülmények, amik próbára teszik az érzéseket is. De egy szállón vagy az utcán élni az nettó a rosszban-lét. És persze, vannak az élethelyzet-adta társulások és van, amit nézni is rossz, de egyrészt láttam én már úriháznál is hasonlót, másrészt sehol máshol őszintébb érzéseket nem tapaszaltam, mint ahol a lecsupaszított ember állt a másik hasonlóval szemben, ahol az egzisztencia nem takarta el sem pro, sem kontra a valóságot, ahol csak az van, ami van. Semmi több. Ha ott szeretsz, hát mindenhol fogsz. Szép szerelmeknek voltam így tanúja, de nem tagadom, szépnek hitt szerelmek elmúlásának is voltunk állomása a szállón.
Meggyőződésem, hogy a boldog ember nem bánt másokat, nem okoskodik keserűen a facebookon és nem rúg bele másba sem. És hát mi boldogítóbb egy csodás szerelemnél? 🙂
Csodás szerelmet és boldog napokat,
szeretettel: Nuszer Mirjam
