reggelente a konyhaasztal szélére ülnek az álmaim
az égalján piros csík még csak a kezdet
a diófán fészkelő mókusok
új helyet kerestek
ahol működik ez a
többesszám első személy
pótszékre állva épp csak hogy elér
a kezem addig a dobozig
hiányod lassú méregként dolgozik
kiskanállal mérem hozzá
a neked szánt szavak súlyát
fémes koccanás, siklik
beleremeg a perem
ahogy két érzés között mindig
elengedted a kezem
és csak a szemetes alján száradó zacc
emlékezik másnap
milyen volt kávét főzni
egy hazugságnak