Törökország már az első, bár nagyon klasszikusan turistás, javarészt inkább másod- és harmadosztályú úti célok mentén haladó, last minute-foglalt körúton való találkozásunkkor is magával ragadott, ahol azért néha-néha villantott is leendő, bőséges erőtartalékaiból. Ilyen volt például az első mecsetlátogatásunk az útitárs barátaimmal, amiből igazi spirituális és maladype-élmény lett:
Az idegenvezetős program szabadidejében, valahol Manavgat utcáin császkáltunk éppen, nota bene, pár sört is megittunk (akkor még nem volt ott olyan „káfir-különadós”, szemet szúróan drága az alkohol, meg hát a sört azt helyben főzik), aztán valaki felvetette, hogy menjünk már be egy mecsetbe, csak úgy körülnézni, itt úgyse koncolnak fel miatta – Törökország ugyanis akkoriban, bő tíz éve még a szekuláris muszlim bezzegországok kategóriájába tartozott. Így is tettünk, nem derogált levenni a cipőt (bár például Boszniában, ahogy ottjártamkor kicsit megrökönyödve tapasztaltam, az éppen ilyen beidegződések miatt egy speciális, erre a célra kialakított, vastag műanyag szőnyegen cipővel is be lehetett menni a mecsetbe), aztán ahogy éppen kezdtük volna a hely szellemét átérezni, megszólalt az ezán, a müezzin imára hívó hangja, és egyre kezdtek jönni befelé a mecsetbe a próféta hívei, hogy imádkozzanak – szerintem a délutáni, vagyis az aszr ima lehetett. Mi meg azért jócskán lefagytunk, hogy mégis mit kéne/illene ilyenkor csinálni… Kimenni alapból tapintatlanságnak tűnt, és elég furán vette volna ki magát, de hát ugye eleve be sem voltunk mosakodva, meg jó esetben ahl al-Kitábnak, vagyis Könyv népe-féle tévelygő egyistenhívőnek számítottunk, meg persze nyilván egyikünk sem tudta, hogy mit hol és hogyan kellene csinálni. Arra jutottunk, hogy szépen, törökülésben leülünk, meghúzódunk a háttérben, végignézzük az imát, aztán szépen elslisszolunk… Azt hitted, mi?!… Hát egyszer csak egy olyan öregebb forma török, amikor már az ikáma, vagyis az imára állítás is elhangzott, és „lejött a müezzin a minaretből”, finoman, de határozottan jelezte, hogy tessék odaállni az imához, alakzatba fejlődj… Ouch… Wtf!… Ebből akár, hardcore-abb helyeken, ki tudja mi is kisülhetett volna, de itt elnézték ügyetlen és suta mozdulatainkat, ahogy őket próbáltuk utánozni, de ima után sem hagytak elillanni, hanem kicsit kifaggattak minket, hogy honnan és hogyan csöppentünk bele az imájukba. Aztán itt nagyon jól jött a madzsar kardesh-arkadash, de keresztény vonal, lényeg az, hogy egy beszólás nélkül túléltük az egészet, és arra jutottunk, hogy ugyanabban az Istenben hiszünk, visszamentünk egészen Ábrahámig, csak hát Jézusról vagy Iszáról nagyon máshogy gondolkodunk.
(Én amúgy, ennek a különleges élménynek és tapasztalatnak a birtokában, már azóta nem értem az iszlamofób hisztik, babonák és kattos berögzülések nagy részét…hogy basszus, a keresztény nem káfír, meg hogy több a hasonlóság, mint a különbség, de hagyjuk inkább, legtöbbször hiába mondom…)
Eleve, a fenti szerintem magában egy életre szóló élmény-kategória, de nagyon tetszettek az emberek, a hangulat, az új, de mélyebben mégis valahonnan ismerős ízek, az ezán a harangszó helyett, a teakultúra, az a nyakatekert, hol csalfa, hol merész magasságokig építkező, sokszor kerülőutas gondolkodás, az utcai cipőpucolók, a csauszok legújabbkori leszármazottaiként, a borbélyüzletek (hol volt akkor még a nagy pesti Barber shop-divat?), a frissen facsarva árult narancs- és gránátalmalé, a Pamukkale tövében lomhán, gazdátlanul sütkérező kalganok, és az egyik, frekventált helyi kávézóban a keménymaggal együtt végigizgult Fenerbahce-Galatasaray örökrangadó.
Ha innen nézve visszatekintek a Kelet és az iszlám iránti szimpátiám gyökerére, az ezeregy éjszaka meséi és az albán Ibrahim cukrászdájának fagyi- és tortakölteményei mellett Opatijában, nagyon kiskoromban (utána évekig albán tortával ünnepeltem a születésnapomat, bár ezzel a fajta édességgel Sopronon kívül Magyarországon még nem találkoztam), nekem is megvolt az a dacos, makacs hajlamom, hogy bizonyos filmekben vagy mesékben nem hogy nem féltem (jó, néha azért igen) a gonosztól, hanem sokszor inkább ő volt a szimpatikusabb a túlstilizált, néha már nyálas jó fiúval szemben. Így nem tudtam félni sem a mór dervistől, sem Jumurdzsáktól, sem Oglu agától a Koppányi aga testamentumában, aki ott amúgy is inkább nemes ellenfélként, mint országrontó hódítóként volt beállítva, főleg a frankón gonosz, „gazdagabb leszek, mint a leghájasabb rotterdami kereskedő”–féle Kales Rudolffal szemben, akinek cinikus, nyers és arrogánsan mohó karaktere mégis szórakoztatott.
(A 70-es, 80-as évekbeli, nálam máig meghatározó fókuszú, kurucos vagy protestáns (nem olyan!) történetírás, vagy inkább kultúrpolitika, amely az első éveim kulturális-történelmi ismereteit meghatározta a magyar történelem vonatkozó időszakából a protestáns gyökerű, törökök felé így-úgy kikacsintó ellenállási tradíciókat preferálta az “imperialista és klerikális” Habsburgokkal szemben.)
Így hát a törökök nekem már kiskoromtól fogva inkább ilyen egzotikus effendik voltak (főleg öregapám sztambuli élménybeszámolói alapján: „Nem ühüm, hanem igen, nem vagy te török!… Voltál már török börtönben?”), semmint olyan vérszomjas, démonizált hódítók, akik Trianon mélyebb okait előidézték. Viszont, ha jobban a dolgok mélyére nézünk, a tényleg a törökök által (is) letarolt Délvidék és Bánság tarkabarka etnikai szerkezetét főleg „Teveszájú” Lipót és III. Károly császárok, magyar királyok magyarokat gyengíteni akaró, hígító betelepítéseinek köszönhetjük. Maria Theresa muttit, aki a magyar néplelket az elsők közt tudta oly szépen a keblére ölelni, most inkább hagyjuk, de zabot akkor sem!
Illetve, ha tényleg szigorúbban vesszük, főleg balkanológiai tanulmányaim és főleg az Ivo Andric műhelyéből kikerülő olvasmányélményeim alapján, Magyarországon nem török, hanem (renegát) délszláv, és kicsit albán, kicsit tatár, de nem török világ volt 150 évig!
Vagyis, mondjuk inkább azt, hogy oszmán világ volt…
Ebbe a hasonlatomba sokan bele fognak kötni, könnyen lehet, hogy még csuklani is fogok utána, de az oszmán kategória, az oszmánlivá, a birodalmi elit tagjává válás folyamata engem kicsit a szovjet allegóriára emlékeztet: nemzetek feletti, főleg ideológiai töltetű, birodalmi, tarka népeket összefűző ideológia. Csak nem be kellett lépni a pártba, a marxizmus-leninizmusban elmélyülni, hanem felvenni az iszlámot, átvenni az arab-perzsa-sztyeppei türk kulturális hagyományt, ha az ember karriert akart csinálni… (Ruszkik haza! És mi baskírok, szamojédek hová menjünk?) Ideológiailag azonosulni kellett, (az amúgy is vallás alapján fel- és megosztott, ld. még millet-rendszer) nemzetiségek, népcsoportok fölébe növő identitást kellett választani egy oszmánlinak Ruszcsuktól Bihácsig, Gurgu-Gyurgyevótól Máramarosig, Krétától Bukovináig, Kanizsától Dzsiddáig, tekintet nélkül arra, hogy rezet kopácsolt és árult az egyszeri alattvaló a Bascarsijában, netán farkasokkal táncolt Dobrudzsában, vagy éppen adót szedett az Albán-Alpokban.
II.
Ez az izgalmas intermezzónak induló török kaland azonban egyre mélyebb kontextusokat, kapcsolódási és vonatkozási pontokat kapott az életemben Kemény Zsigmond bosszúból Hamzsabéggé előlépett renegát Barnabás deákjától Orhan Pamukig; az egykori Három testvér török étkezdéktől életem eddig talán legfinomabban elkészített báránysültjéig Sztambulban (holtversenyben az azeri sah piláffal); a sok neves és nagy hírű ostromló, hódító-aspiráns után az évszázadokig bevehetetlen, arabok ellen még görögtűzzel is megvédett Konstantinápolyt végül meghódító Mehmed szultántól a modern kori államalapító, a legmegalázóbb Párizs környéki békét újraírató Mustafa Kemal Atatürkig.
Ezzel a hozott anyaggal, anatóliai-balkáni csomaggal, hogy azért hazátlan bitang mégse legyek, tudtam is a magyar történelem 1540 és 1684 között reális, Bethlen Gábor által a legsikeresebben, talán Thököly által a leghírhedtebben képviselt, törökpárti vonalához kapcsolódni. Plusz még jött ehhez ugye a törökök által megmentett, emigrációba fogadott politikusok, katonák hagyománya a Rákóczi–Kossuth–Kállay Miklós (1944-ben a megszálló németek elől a török nagykövetség védte meg) vonal mentén. (Bár Kossuthnak állítólag vinnie kellett magával az egész államkasszát, a magyar honvéd-parancsnokoknak pedig fel kellett venniük az iszlámot, mint a Murád pasaként meghaló, de lengyel földben éppen ezért nem nyugodható, csak hamvaiban felette lebegő, török zsoldban, lengyelként, az oroszoknak keleten visszavágni akaró Bem József, vagy éppen Kmetty György.)
A baj csak akkor kezdődött, amikor ez a baráti, szinte már rajongó orientáció tévesen értelmezett janicsársággá, renegátsággá és renegátkodássá, online hentelő, orrot-fület levágató basáskodássá, végül az örmény régi jó barátot megfelelésből és túlélésből az Eufráteszbe lövő ifjútörökségig fajult, Iringo Krueger ingerlő suttogásai, az algíri ág és manőverei közepette, persze a konteóktól, tudatmódosítóktól megfertőzve, az őrület határát súrolva…
Kellett persze ilyen hozott anyagra a „kirgiz kiképzés, a Tien San-terápia Dusejbajev elvtárs, aka. Dusi bácsival”, így (átformálandó) személyiségem ideológiailag nem koherens vagy konform részeit bezárták a Hét Toronyba, ahol maga Rodrigo Vasquez, a „vaskéz” volt a porkolábja… Utána pedig Dervis Imre lett a nyomkövető gondozója. Ám az adószedők (defterdárok) tolla egyre vastagabban és keményebben fogott, a törökcsizma/spanyolcsizma (cizme!) is egyre jobban kezdett szorítani, egészen addig, amíg a balta meg nem állt, node nem az uzsorásnő testében, hanem az Ararát delikát ajtófélfájában és Gabriel Bagradjan portája előtt, de ezekről az elnémuló tartományokról helyesebb lenne az ESZT-t megkérdezni, vagy inkább még kifinomultabb kidolgozásra várnak.
Szóval bármennyire is megkedveltem és kedvelem is a mai napig a törököket, és hálás is lehetek nekik nem egy dologért, Arnot Abdurrahman, az utolsó budai pasa testamentomának és hagyatékának vannak olyan csatolmányai, amik nekem már too much, de attól még most is Isztambul a kedvenc városom, és nehéz lesz arról a trónról letaszítani mondjuk. És most a nagyon jó arc, barátságos és segítőkész azeri kollégákat, vagy a Marquise de Salade nevű, legendás és impozáns étterem azeri-orosz-magyar ételkölteményeit inkább el se kezdjük, hanem inkább búcsúzzunk szépen, vagy folytassuk máshogy:
Drága Kücsük,
17 év elszelelt,
Havi 500 sose telt.
17 év: Balkán, Sztambul, karakülök és karaimok ide vagy oda, a Marlenka, az ángádzsábúr (kicsit a pelmenire emlékeztet) és a harissza akkor is finom, a brandyt nem szeretem, gránátalma lekvárt még nem kóstoltam, de attól finom, és étlapon marad a tinálatok megtapasztalt ízorgia egy része: a bárányköfte bulgurral, a halva, vagy a pisztáciás baklava – mondjuk a kotyogósban főtt kolumbiai, vagy az extra erősre főzött vietnámi kávé nálam veri a törökösen leforrázottat, findzsából kitöltve, de a Caykur, vagy a Mevlana tea dupla kannában főzve a mai napig verhetetlen!
(…)
Bevallom neked, hogy 2013 tavaszán, fél évvel a Safarov-ügy után, miután madzsar kardeshként körberajongtak és életre szóló kurva jókat ettem a vilniusi azeri-üzbég étteremben, azért voltam olyan kíváncsi, nem feledve az Atamianok és Tigran Barbasyan emlékét, hogy volt pofám beülni egy örmény étterembe is, de már Rigában (miután fél évvel korábban magyar zászlókat égettek Jereván főterén) – igaz jó nagy kussban húztam meg magam egy eldugott asztalnál, nehogy esetleg megmérgezzenek, mint a padisahot az ajváz…
Nem tudom, egyre inkább úgy vagyok, hogy ha az ellenségem ellensége a barátom, akkor lehet, hogy a barátom barátja meg az ellenségem, (ami nem gyanús az a gyanús)… Mindenesetre:
Bitang vérben fürdenek az órák!
Valljanak helyettem inkább a rímek:
Minden rosszul megkezdett imám
Az udvarra vinném, és felgyújtanám,
Nessos-véres ingem tépve-cibálnám,
Úgy kiáltanám:
Janicsár voltam, bátor és serény,
Gonosz és zöld leveket ittam én.
Az ormon álltam, s korbácsommal ott
Ádázul vertem az átkos holnapot.
S elcsábítottam én túl sok arát,
Árnyékom nyögte a büszke Ararát.
Most nevem: Enver, zsoldom odavan,
Dermedt egekbe hajszolom magam.
Sírodig ölel: Jakováli Hasszán
2024 december, első díj
