„A hajlék nélküli létezés pocsék állapot. Hogy vannak előnyei és örömei is,
az eltörpül az otthon kellemességei mellett.” (Hocsi)
„Elhunyt hajléktalan ismerőseim, barátaim nagy része valószínűleg sosem alkot semmit,
ha nem kerül az utcára.” (Col Legno)
„Önző altruistának tartom magam, mert másokon segíteni nekem okoz örömöt, de a hajléktalanság megtapasztalása kellett, hogy értsem hogyan segítsek hatékonyabban.” (Lukács Péter)
Helyszín: Hocsi keletre (szemben lévő házra) néző erkélyes lakosztálya
Jelen vannak: Csanádi Gábor szociológus és fotográfus, civil szimpatizáns, Hocsi hajléktalanságot megtapasztalt író, költő, rajzoló, festő- és mázoló művész, Col Legno pénzügyes, zeneszerző, civil szimpatizáns (Az egyetlen hajléktalan opera szerzője), Lukács Péter hajléktalanságot megtapasztalt grafikus, író, zeneszerző, Alfonzó hajléktalanságot megtapasztalt FIV pluszos, epilepsziás és csirkeallergiás mentett macska
Col: Péter, egy furcsa kérdés: Volt valami haszna annak, hogy az utcára kerültél?
Péter: Nem volt rajtam nyomás. Senki nem követelt semmit, azért is megtapsoltak, ha mondjuk elmentem fürödni. Ez nekem egy óriási különbség az addigiakhoz képest: nem kell megfelelni mindig mindenkinek.
Hocsi: Én 2002-ben lettem hajléktalan, 2004-ben indult a Fedél Nélkül rendszeres havi pályázata. Akkor kezdtem el írni és rajzolni újra, amit gyerekkoromban, meg kamaszkoromban csináltam előtte. Nagyon nehezen éltem át a hajléktalan életformát, ugyanakkor rengeteg hasznom volt abból, hogy hajléktalan lettem. Megismerkedhettem a Fedél Nélkül-vel, sok helyre elutazhattam, kétszer is kijutottam Londonba, voltam Horvátországban, Barcelonában.
Col: Alakulhatott volna úgy az életed, hogy nem kezdesz el alkotni?
Hocsi: Ha nem váltam volna hajléktalanná, biztosan nem kezdek el alkotni. Akkor csak: munka-háztartás-gyerek, munka-háztartás-gyerek. Ennyi.
Péter: Nekem az alkotás teljes embert követel. Ha munkából hazamegyek, és plane, ha az életem egyéb területeit is akarom építeni, akkor nem az alkotáson fogom törni a fejemet esténként. Amikor még nem voltam egészen lent, akkor töltöttem a legtöbb időt például rajzolással. Mert nem szembenéztem a problémáimmal, hanem meg akartam mutatni, hogy van bennem valami más. Nem az vagyok, akit a külvilág lát, hogy el van maradva a lakbérrel, meg nincs munkám. Az is én vagyok, aki rajzol, a rajz a részem. Lássátok ezt is! Úgy gondolkodtam akkor, ha megtalálnak holtan, találjanak egy csomó dolgot is, amit én csináltam. Nehéz, piszok nehéz a padon fagyoskodva a ceruzát fogni, de akkor nem tud mást kezdeni magával az ember.
Hocsi: Én még hajléktalan koromban télen körömlakkal mázolgattam kukázott telefonkártyákra képeket a Duna parton. Nem akartam a hajléktalanszállón a lakkal büdösíteni, ezért a Dunaparton csináltam. A turisták meg oda-odajöttek, és még adtak is a kész művekért pár eurot.
Péter: Az ember megtalálja az eszközöket, amikkel alkotni tud.
Col: Csábi István, aki az operám alapját adó novellát írta, ugyanezt mondta, ha nem került volna hajléktalan sorsba, soha nem kezdett volna el írni. Fűrésztelepet vezetett, több embernek adott munkát. Ugyan mikor, hogy írt volna?! Saját elmondása szerint nem volt neki akkor erre sem ideje, sem affinitása.
Péter: Kint Londonban, ahol regisztrálva voltam hajléktalanként, be-betértem egy nappali melegedőbe. Ott volt egy úriember, akinek gyakorlatilag nem volt kapcsolata a külvilággal. Bezárkózott a saját világába, kint élt valahol egy erdőben. Időnként bebiciklizett a nappali melegedőbe. Nem beszélt senkivel. Látta, hogy rajzolok. Megszólított. Elkezdtünk beszélgetni. Meglepett egy egész rajzkészlettel egyszer. Kiderült, hogy ért a témához, szakmai meglátásai voltak azzal kapcsolatban, amit csinálok. Összebarátkoztunk, kinyílt neki a világ ezáltal kicsit jobban. Ez megint csak nem jött volna létre, ha nem vagyunk mindketten ugyanabban a helyzetben.
Hocsi: Col, neked elsősorban a jazz a műfajod, Az egyetlen hajléktalan című operád dallamvilága engem viszont a romantikus operákra emlékeztet.
Col: Mivel sokféle zenei stílusból merítve állnak össze a zenei kompozícióim, ezért egyfajta keresztérzetet figyeltem meg a hallgatók, vagy a zeneművet előadók részéről. A jazz iránt elkötelezettek inkább klasszikus zenei műként tekintenek rá, míg a klasszikus zenét preferálók a jazz elemeit érzik dominánsabbnak, így jazz-es kompozícióként beszélnek róla.
Hocsi: Mi inspirált A Duna című bigband költemény megkomponálására?
Col: 2013-ban volt egy óriási árvíz. Ez a nem hétköznapi élmény, hogy a Duna nem a megszokott módon viselkedik, elgondolkodtatott. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy mi is ez a Duna. Számos aspektusát megvizsgáltam, így született.
Hocsi: Ahogy hallgattam, mindenféle kép jelent meg előttem. Nem tudom, melyik elmebajnak a tünete ez, de én látom a zenét. A Duna-val, a te költeményeddel kapcsolatban is rengeteg kép járt az agyamban.
Col: Én sokszor úgy vagyok a zenével „képileg”: ott vagyok egy sötét szobában, és azért nem kapcsolom fel a villanyt, mert nem tudom, hol van a kapcsoló. Érzem, hogy akarok valamit zeneileg, de sokszor csak tapogatózom. A hajléktalanopera azért tudott megvalósulni – mint projekt, és mint zenemű – mert az volt bennem, hogy a végletekig érdekel engem az, amit a hajléktalanság témájából fölfogok.
Col: Neked mit jelent a hajléktalanopera, Hocsi?
Hocsi (sóhajt, nyög, nyavalyog): Elsősorban Leé Józsit jelenti. Annyira benne van abban az operában, ezt neked – az opera alkotójának – köszönhetem. Évekig nem fogtam föl, hogy meghalt. Nekem olyan volt, hogy még mindig itt van.
Col: Tovább élt Leé Józsi az operába bekerült három versével?
Hocsi: Igen. Nem éreztem veszteséget. Mostanában kezd előjönni, hogy rohadtul hiányzik.
Col: Alkotóként nekem szívet melengető jó érzés, hogy az operám által valakiben majdnem egy évtizeddel él tovább egy barátja, aki már jó ideje nincs közöttünk. Erről jut eszembe, Hocsi, neked mely hajléktalan szerzők a kedvenceid?
Hocsi: Dvorcsák Gábor képzőművészeti alkotásait nagyon-nagyon szeretem, ahogy Leé József verseit is. Antal Boldizsár – viszonylag új szerzőnk – nagyon jókat ír.
Péter: Igen, elolvasol egyet, és rögtön akarod a következőt. Olyan érzésekről ír, amiket én is átéltem, és a sorokon keresztül átélek újra. Ettől függetlenül mondom, számomra érdektelen, hogy a szerző hajléktalan vagy sem. Az alkotás, maga a mű a lényeg. Az átélt tapasztalat hitelesebbé tesz mindenkit, de ha például Boldizsár porszívó-ügynök lenne, és arról írna novellát, az is biztos tetszene, mert sugárzik a lapokról a történetmesélés képessége.
Keretbe foglalja a mai témánkat: ki hogyan alkot, hogy néz ki ez a folyamat, mi játszódik le a fejekben alkotáskor? Egyikőtök megihleti a másikat, és viszont, és hogy ez mennyire fontos nekünk. Vagyis, nemcsak egyedül bezárkózva a magam világába akarom elmondani mit gondolok, hanem ott van valaki, aki engem érdekel, és szeretnék arról is beszélni.
Col: Felmerül az a kérdés, hogy lennének-e ilyen alkotásai egy embernek, ha nem tapasztalta volna meg a hajléktalanságot?
Péter: Olyan élményeket élsz át hajléktalanként, amelyeket más emberek nem. Az érzés ismerős, de sokkal intenzívebb. A legmeghatározóbb az elemi erejű félelem, hogy kint vagyok a semmi közepén. Sehova nem tudok menni, nem ismerek senkit. Merthogy az első egy-két hét ezzel, ennek a feldolgozásával telik. A hajléktalan lét élményeiből lehet meríteni aztán az alkotáshoz.
Col: Nálad előfordul, hogy az éjszaka közepén megihletődve felébredsz, miről írj pl. egy novellát?
Hocsi: Igen, volt olyan, hogy éjjel fölébredtem. A hajléktalanszállón a villanyt nem lehet fölkapcsolni, de ezt nekem most le kell írnom, mert reggelre elfelejtem. Kimentem a WC-re és ott írtam le kézzel, papírra.
Col: Amikor témát választasz, akkor rákészülsz?
Hocsi: Nem készülök rá. Ez úgy van, hogy bekattan az agyam, és leülök a számítógéphez, és írok.
Col: Leülsz, és akkor?
Hocsi: Amíg tart a beszűkült állapot, teljesen ki tudom zárni a külvilágot. Semmi más nincs, csak ami az agyamban van.
Col: Tegyük fel, hogy minden rendben van az életedben: nem vagy hajléktalan, nem fenyeget ennek a réme sem, egy klassz házban laksz stb.-stb. Mi a helyzet az alkotással a „nagy jólétben”?
Hocsi: Lehet, hogy unalmamban alkotgatnék. De azalatt a tizenöt év alatt, amíg a Menhely Alapítványnál dolgoztam, volt olyan időszak, amikor a fizetésem nem volt jó, de mellékesekből elég sok összejött, akkor nem jutott eszembe semmi. Rajzolni rajzolgattam, de azt sem adtam le a Fedél Nélkül-nek. Amikor már rosszabbul ment, az is hajtott, hogy kell az a kis pénz is.
Col: Egy nehéz időszakomban azt kérdezte az akkori barátnőm, ha jönne egy jótündér és teljesen kigyógyulhatnál ebből a dologból, odaadnád-e érte azt a képességedet, hogy tudsz zenét szerezni? Ez nem „vagy-vagy” kérdés! – válaszoltam. Teljes gyógyulás is és a zeneszerzés is: egyszerre.
Fotó: Csanádi Gábor
