Kevés megtisztelőbb dolog van annál, mint mikor olyasvalaki egyezik bele az interjúfelkérésbe, aki amúgy távol tartja magát a nyilvánosságtól. Tisza Kata, interkulturális pszichológiai szakértő és író a munkásságán keresztül egy komplett országnak segít megküzdeni a démonaival. Érdemeinek felsorolására sajnos nem lenne elég egy sovány bekezdés, a száraz tények helyett tehát hadd beszéljen ő, kósza kérdésektől eltekintve majdnem teljesen kötetlenül: hisz, ahogy a cím is rávilágít, határok nélkül nincs szabadság…
Említette, hogy jó ideje elzárkózik minden sajtómegkereséstől. Mi ennek az oka, illetve miért tesz velünk kivételt?
Ennek a hosszasan megérlelt, tudatos elhatározásnak számos külső és belső oka is van. Külső oka például, hogy egyre kevesebb azon sajtóorgánum, amellyel én kompatibilisnek érzem a saját tartalmamat, vagy ahová szívesen adnám oda. Nem érzem magam szervesen sehova sem tartozónak, és mára ezt elfogadtam, megengedtem magamnak. Nincs ilyen rubrika, és ez nem baj. Ettől én még létezem. Érzek, dolgozom, gondolkodom, vagyok, mindegy, hogy ez tükröződik-e médiafelületeken vagy sem. A létem ettől független, sőt, inkább félrevinné a fókuszt a valódi munkáról, amit végzek. Ezzel egyidőben, hosszú évek óta zajlik bennem egy önismereti munkafolyamat is, aminek eredményeképpen rájöttem, mennyire szorongó és introvertált vagyok valójában, és a fiatalkori szerepléseim mennyire megfelelési kényszerből születtek, és erre akkor mennyire nem láttam rá, azt hittem, ha hívnak, mennem kell, nem fértem hozzá a saját szabad akaratomhoz, és még vegzáltam is magam érte. Ma hozzáférek és nem érzem kötelességemnek, hogy szerepeljek, ha egyszer nincsen hozzá semmi kedvem kifejezetten fulladásszerű élmény számomra, olyan életidegen, mintha ketté kéne hasadnom. Nem szeretnék kettéhasadni már, ezért inkább felvállalom a nemet és önmagamat. Ezt a kivételt pedig most azért teszem, mert ez a szereplés túlmutat rajtam, ez a felkérés egy társadalmi felelősségvállalás is egyben, és ha ez rajtam keresztül is láthatóvá válik, akkor azt szívesen vállalom.
Nagyon szimpatikus és egyedi, ahogy írásaiban belső világát szinte teljesen transzparenssé teszi. Öntől olvasni még a jól tudatosított fiktív keretrendszer ellenére is kifejezetten intim, talán túl intim élmény, ami mindenképp önreflexióra készteti az olvasót: olyan érzés, mint biztosítókötél nélkül átkelni a saját életed szakadéka felett. Készen áll erre a szélesebb magyar közönség?
Hogy ki mire áll készen, az a befogadó saját döntése és felelőssége. Az enyém mindössze az, hogy azt írjam, amire én magam készen állok, ami számomra autentikus, amiben én hiszek, ahogyan én látok: ez az én dolgom. Ha ez a kettő találkozik, ott mindkét félben újabb folyamatok tudnak létrejönni. Ha nem találkozik, attól én úgyis autentikus maradok, tehát az én írásaimat nem szabad, hogy befolyásolja az aktuális külső elvárás vagy trend, mint ahogyan soha nem is befolyásolta, sőt, sokszor inkább ellene ment. Ám úgy tűnik, hogy van befogadó, aki erre készen áll, vagy aki készen állóvá válik általa, akit megemel, akit felszabadít, tehát létre tud jönni egy mély, intim dialógus a könyv által köztem és az olvasó közt, ami végül is az olvasó saját, intim párbeszéde lesz önmagával, én csak kiváltó eszköz vagy platform vagyok ehhez a belső munkához. Amikor elkezdtem írni, teljes mértékben ösztönből írtam, azóta sok éven át szakmailag is képeztem magam, tehát ma már tudom is mit írok, miért írom, mi annak a helye, és azt is tudom, hogy az arra adott reakció egy önreflexív feltárulkozás is az olvasó részéről, amit nem várhatok el. Van, akinek lesz hozzá kedve és ereje, és van, akinek nincs, és megint van, aki elbújik vele, használja, de sosem vállalná fel, és van, aki megteszi: ezek mind létező reakciók, de én nem függhetek ezen reakcióktól a saját szabad alkotói folyamatomban. Engem nem izgat a rejtőzködés egyáltalán, sőt, kifejezetten hazugnak érzem. A magam részéről csak ott nyílok ki, ahol transzparenciát érzek, ott van kedvem megszólalni és főként olyan témákban, amiknek ott és akkor még nem volt előzménye, ki kell ásni a föld alól. Ez a munka engem önmagában honorál, hogy ez mikor és hogyan esik egybe a külső recepcióval, az alkotás szempontjából mellékes. Ugyanakkor az is igaz, hogy ma már tudok örülni annak, ha ez eljut a közönséghez, nem szégyellem a sikert, de nem is kérkedem vele. Egyszerűen jólesik, ha van, de nem tör össze az sem, ha esetleg elmarad.
Az nem kérdés, hogy a befogadó fél épülésére szolgálnak a művei, de ön is épül rajtuk keresztül? Van az írásnak egyfajta terápiás célzata, vagy az életének már lezárt és feldolgozott részeit szűri át és veti papírra?
Engem a titok sokkal jobban szorongat, mint a titok feltárása. Tehát maga a titoktalanítás, mint munka, ez az intim közelség, amit felveszek magammal, a szöveggel, az olvasóval, számomra éppen ez nyújtja a biztosítókötelet, tehát a biztonságérzetet, hogy minden fel van tárva, ezért már nincs mitől tartanom. Ott van minden gyengeségem, hibám, tévedésem, bukásom, megdolgozva, a műtőasztalon. Ha nincs megdolgozva még, akkor nem tudom kitenni, mert maga a megírás már a megdolgozás végterméke, annak a rétegnek, amit éppen feltár. Nem a végleges megdolgozás, mert olyan nincs, de egy befejezett szakaszé mindenképpen, mert csak utána nyílhat ki egy újabb réteg bennem, ha az előzőt letettem. Vagyis az a terápiás hatás, ami a befogadó olvasóban végbemegy, ha valóban reflektíven olvas, és nem marad kívül a szövegen, az azt megelőzően már bennem is végbement. Ha nem ment volna végbe, nem tudnám megfogni, megragadni, feltárni. A szöveg olyan, mint egy tabletta, amit legelőször magamon teszteltem, és ha bevált, akkor kiteszem a polcra, hogy másnak is elérhető lehessen. Ezen a határterületen, amin én mozgok – irodalom és pszichológia találkozási pontján –, engem inkább ijesztenek a rejtőzködő, szöveg mögé elbújó szerzők, igaz, éppen ugyanannyira, mint a magukat túlságosan előtérbe helyező, mondjuk életüket expliciten instrumentalizáló szerzők, ezek végletek ugyanis. Az én ízlésemben nagyon fontos az egyensúly, az arányok: meddig személyes, meddig szakmai, meddig fiktív. Ha valamelyik sík nagyon elcsúszik, akkor egyik letakarja a másikat és nem hagyja lélegezni, öncélúvá válik, és éppen önmaga ellentétébe fordul. Ez egyáltalán nem egy találomra vett játék: szerintem egészen pontosan ismerni kell az összetevők dózisait, hogy működjön a tabletta. Legalábbis az én laboratóriumomban szigorú elvek szabályozzák a közlés szabadságát. Nincs szabadság határok nélkül, ezért a határhúzás éppoly fontos, mint a közlési szabadság.
Történeteiben visszatérő motívum a férfi-nő kapcsolatok abszurditása és abnormalitása. A tragikomikum persze karikírozza mindezt, és némileg leveszi a probléma élét, de az összkép mégiscsak siralmasan fest. Mit gondol, javított ezen a helyzeten a #MeToo mozgalom, valamint az azt követő látszólagos társadalmi szemléletváltás?
Húsz évvel ezelőtt azokért az írásokért, amiket én akkoriban, huszonévesen írtam, szabályosan majdhogynem meglincseltek, annyira nem volt előzménye, társadalmi beágyazottsága. Ma ezek az írások már nem számítanak annyira botrányosnak, mivel azóta a témának, az erőszaknak, a hatalommal való visszaélésnek, az egyenlőtlenségnek megteremtődött legalább a társadalmi diskurzusa, tehát ma már legalább lehet róla írni, beszélni, anélkül, hogy az úgy számítana példátlanul botrányosnak, ahogyan akkoriban brutális értetlenségbe ütközött, és tényleg nem tudta maga a társadalom befogadni. Ám az akkori közönségsiker rávilágított, hogy ha a társadalom még nem is tart ott, egyéni szinten igenis nagyon erőteljesen megfogalmazódik az igény, hogy mindez tematizálódjon. Én akkor ebbe majdnem belehaltam, és tíz év csöndre, illetve szociálpszichológiai tanulmányokra és kutatómunkára volt ahhoz szükségem, hogy meggyógyítsam magam belőle, és megerősödve, határozottabb hanggal térjek vissza úgy, hogy már nemcsak tudom és érzem és szóvá teszem, hanem egészen mélyen értem is a folyamatokat, és képes vagyok ezt tolmácsolni is olyan eszközökkel, amelyek korábban nem álltak rendelkezésemre, ez pedig a szakmai háttér. Ez azonban természetesen csak a jéghegy csúcsa, egy elindulás és korántsem jelent megérkezést. Nem elég egy generáció ahhoz, hogy a mélystruktúra megváltozzon, nem beszélve arról, hogy Magyarországon ez továbbra is sokkal inkább civil kezdeményezés maradt, mintsem intézményesült és támogatott irány. A politikai rendelkezések egyenesen ellene mennek a progressziónak, és nemhogy nem támogatják, hanem gátolják, visszaszorítják a fejlődési folyamatot, és konzerválni óhajtják rendszerszinten az abúzust, ami aztán lecsapódik egyéni szinteken is. Vagyis van előrelépés is, meg hátralépés is e téren. Sajnos az is hátralépést jelent, amikor egy téma inflálódik, vagyis divatossá válik, mert akkor leválik eredeti jelentéséről és kiüríti azt, azáltal, hogy mindenki mindenkit bántalmazónak nevez, és megjelenik egy olyasfajta visszaélés a terminológiával, aminek eredménye szintén kontraproduktív, mert elkezd ellenállást kiváltani együttérzés és valódi támogatás helyett.
Mennyire viseli meg ez a jelenlegi, meglehetősen bizonytalan és kibillent létállapot, melyben így globálisan benne rekedtünk? Képes ezeket a minden irányból jövő feszültségeket alkotói energiákká alakítani, becsatornázni a munkásságába, és akár perszonális síkon gyarapodni általuk?
Kifejezetten érzékenyen érint, számos téren és szempontból, minél többet foglalkozunk ugyanis önismerettel és rendszerismerettel, annál inkább rálátunk egyrészt emberi kapcsolataink korlátozott mozgásterére, miszerint mindenki a saját fejében van eltévedve, és csakis a saját sérelmein keresztül képes értelmezni a másik embert, másrészt a nagyobb rendszerek hatalmi játszmáira, elnyomó működésére, a történelem ismétlődésére. És ezáltal egyre nyomasztóbbként éljük meg saját tehetetlenségünket, jelentéktelenségünket. Ugyanakkor ez a krízis ajándéka is, hogy kezdjük megtanulni a bizonytalanság elfogadását, az emberi létezés végességét, a mozgásterünk korlátait, ami viszont arra sarkall, hogy még inkább megleljük egyéni felelősségünket a saját életünkben, s ezáltal a nagy egészben. Tehát ahogy lejön a fókuszunk arról, hogy minden csatát kifelé akarnánk megvívni és megnyerni, egyre inkább megérezzük a léptékét a saját valóságunknak, annak, amit reálisan meg tudunk tenni a saját életünkben. Ez a fájdalom felerősödésével egyidőben hoz egy megbékélést is vele és önmagunkkal, hoz egy elcsendesülést is, és egy nagyobb odafordulást a saját dolgunk és belső folyamataink felé. Én például már nem azokkal az emberekkel és dolgokkal szeretnék foglalkozni, amire nincsen semmilyen ráhatásom, és nem is szeretném semmilyen más belátásra bírni őket se velem, sem önmagukkal kapcsolatban, ezt a küzdelmet elengedtem, és azóta nyugodtabb vagyok. Megelégszem azzal, hogy önmagamat és a saját életemet tartsam kordában, a saját felelősségeimet ellássam, ami elsősorban a gyermekeimet és a napi, professzionális segítői munkámat jelenti, ott megteszem, ami tőlem telik, és azt is elfogadom, hogy nem tehetek meg mindent, csak amennyi lehetséges. A bennem zajló harcokat pedig magamban vívom meg, nem a világban, ezért is éreztem nagy szükségét a nyilvános szereplésekből való visszavonulásnak, a marginalizációnak, mert így vagyok képes ezeket megérteni, keretezni és tanulássá, növekedéssé alakítani. Számomra ezt jelenti az írás, az alkotói tevékenységem. Azt a szabadságot és függetlenséget, amit sosem voltam hajlandó beáldozni azért, hogy bármilyen iránynak vagy elvárásnak megfeleljek, vagy tiltásnak eleget tegyek. Ez mára olyannyira az identitásom része, hogy csakis az szerethet, aki ezzel együtt, mindenestől elfogad, és ha ez nem lehetséges, mindenkor inkább választom az önmagammal azonos egyedüllétet.
Nem szívesen faggatnám a személyes hitéről, hisz ez még egy önhöz hasonló autentikus, nyitott lelkű művésznél is magánügy, viszont annyit elárulna, hogyan áll a transzcendens létezésének gondolatához?
Ha nincs bennük hit, akkor nagyon nehéz felkelni minden egyes reggel, télen-nyáron, esőben-hóban, és megcsinálni a napot estig. Tehát a hitre szükség van, és belőlem ez a hit még nem halt ki. Kísértve volt már néhányszor a hit létjogosultsága, ez nem kérdés, de eddig még mindig meg tudott újulni bennem olyanra, minden egyes ilyen törékeny pillanatban, hogy rá tudjak állni a lábamra és menni tudjak tovább. Abban nem vagyok már biztos, hogy ez mindig így lesz, lehet, hogy egyszer szükségszerűen eljön a hit vége, és akkor az talán az életem vége is lesz. Mert érzem a kiábrándulást, de érdekes módon, ez inkább a külső tényezőkbe vetett hitet gyengíti, és a belsőt egyre csak erősíti. Tehát egyre kevésbé kívülről várok bármiféle megoldást, vagy szeretetet vagy elismerést vagy útmutatást, akármit, hanem minél inkább fáj a külső referenciák elvesztése, annál nagyobb erővel nő ki belülről valami megtartó erő. Ezt nehéz lenne definiálni – pedig fontosnak tartom a szavakat – , de megengedem magamnak, hogy ne zárjuk a transzcendenst mindenáron egyetlen konkrét definícióba, hanem egyszerűen csak hagyjuk átfolyni magunkon ennek erejét, és fordítsuk cselekvésbe a mindennapokban. Hogy ez most Rendezőelv-e vagy Isten vagy Gondviselés, abban én inkább agnosztikus vagyok, és mint mindenben, ebben is kevésbé intézményesült, de saját a hitem és a saját rendszerem mindenképpen befogadó e tekintetben. Egyébként zsinagógába járok, főleg október 7. óta, gyógyítónak érzem a külső közönyben a belső közösséget.
Hol látja magát 100 év múlva?
Egy ideje már nem tervezek ekkora léptékekben, hanem próbálom a jelen pillanatban meglátni az aktuális feladatom, felelősségem. Úgy vagyok vele, hogy ennyit tudok átlátni, és ha azt megoldom, amennyire emberileg lehetséges, akkor jó eséllyel léphetek majd a következő mezőre. Tehát nyíltan kimondva: nem tudom, hogy az akkori társadalmi miliőben lesz-e szükség az írásaimra. Azt tudom, a mindennapi praxisomból és munkámból, hogy az itt és mostban azok az emberek, akiknek erre van szükségük, akiknek ez fontos, azok megtalálják és használni tudják, tehát a jelenben látom értelmét mindannak, amit csinálok. Aminek nem látom értelmét, azt nem csinálom. A jelen feladatait tudom mindössze jelenleg: két kamasz mögött ott kell állnom, minden körülmények közt, amennyire csak lehet, autentikusan. Aztán el kell látnom azt a napi munkát, amit vállaltam. De minden évben, minden könyvemből félreteszek két példányt, a lányaimnak. Azt tervezem, hogy amikor nagykorúak lesznek, mindketten megkapják majd a saját útravaló csomagjukat: ez lesz az anyai szellemi és érzelmi örökségük. Ezekben a könyvekben megpróbáltam megfogalmazni mindazt, amire rájöttem az életem során, amiken dolgoztam, a kérdések és problémák, amik foglalkoztattak, amikben nekem annak idején nagyon hiányzott egy értő támogatás, és abban bízom, hogy amikor én már esetleg nem leszek, de nekik szükségük lesz ezekre a gondolatokra, akkor ez ott lesz, számukra mindenkor elérhetően, a kezükben.
Szerző: Takács Norman
Fotók: Reviczky Zsolt
