Szvoren Edina az egyik legjelentősebb kortárs novellistánk. Egyedi hangulatú tömör írásaiban fájdalmas emberi kapcsolatokhoz, abszurd helyzetekhez viszi közel olvasóit, míg szövegeiben az őszinte, talán már kegyetlen jellemábrázolások mellett, fel-fel szikrázik az író sötétes humora és játékossága is. Legújabb kötetében – Kérődző Kronosz, Magvető Kiadó – kiváló kortárs szerzők stílusában íródott Szvoren novellákat olvashatunk.
Szvoren Edina kérdéseimre írásban válaszolt.
Miért lett zenepedagógus? Ez a pálya azt hozta Önnek, amiért választotta?
Friss diplomásként annak idején elég tanácstalan voltam, hogy mihez kezdjek a szintén friss kiábrándulásommal, ugyanis eredendően vezényelni szerettem volna, és a diplomám egyik része elvileg erre jogosítana föl. Természetesen főképp magamból, mint lehetséges karnagyból ábrándultam ki, és csak kisebb részben magából a dologból, a repertoárból, a lehetőségekből. A tanítással kapcsolatban viszont sosem voltak illúzióim. Olyan pénzkeresetként tekintettem rá, és ez nagyjából most is így van, aminek a közegéhez, a tárgyához elemi, szinte biológiai érdekek kötnek, ezért a nehézségek ellenére sem tudom elképzelni, mi tántoríthatna el a tanítástól.
Mik voltak az első meghatározó olvasmányélményei? Később mely írók voltak hatással Önre?
Jókai még általános iskolásként. Ültünk egy barátnőmmel a kötelező Széchenyi-fürdős tornaórán a melegvizes külső medencében, és azt hitte, hencegek, amikor azt mondom, hogy az olvasmányaim hatására Jókai nyelvén gondolkodom, Jókai-fordulatok jönnek a nyelvemre. Kisgyerekként is sokat olvastam, de ez volt az első alkalom, hogy a széppróza nyelvére mint „idegen nyelv”-re és mint világalkotó erőre felfigyeltem. Aztán némi látenciaidőszak után jöttek a Thomas Mannok, Böllök, Woolfok, Dosztojevszkijek.
Új, Kérődző Kronosz című kötetében tíz úgynevezett pastiche novella található. Más nagyszerű kortárs írók stílusában ír. Miért?
Miért ne?, gondoltam… Miközben régóta az a kényszer mozgat, hogy minden nap írni kell, mindig is hullámzó volt a saját íráskedvem. Sok minden hathat abba az irányba, hogy ne akarjak írni, de a legerősebb inger talán az volt mostanában, hogy néha azon kapom magam, egy kicsit berzenkedem a megszokott fikciós műveletektől. Itt van például az időrend. Vagy itt vannak az úgynevezett tűpontos szavak és leírások – de hisz az olvasás közben „kikapcsolt” érzékek és a hozzájuk tartozó érzékeletek megidézése akkor is ezt a hatást éri el, ha a vonatkozott jelenség nem is létezik. Vagy az egyénítés – ugyebár kevés szóval, hiszen ez a specialitásom. De mi az, hogy valaki valamilyen egy írásban? Ha tudván tudom, hogy az alakjaim azért valamilyenek, hogy el lehessen őket képzelni, az általában szórakoztat, de az olvasásmechanikának, a képzelet stimulálásának ez az elvtelen működtetése és működése egyre gyakrabban elkedvetlenít. (Nagyon messzire vezetne, de ennek a kérdésnek a hátterében persze mindvégig kivehetőek egy nagyobb kérdésnek a szirénhangjai, nevezetesen, hogy mi a fikció, ha ma már mást jelent a tudás, a tudomás, a hit, a vélemény, mint jelentett huszonöt éve. A fikciót, ami az álommunkához hasonlóan mindig is tagolatlanul és jelöletlenül zagyvált egybe vágyat, emlékképeket vagy épp félelmi víziókat, nyilván nem hagyja érintetlenül, ha a valóságmegismerés és ismeretterjesztés módjai egyszercsak jelentősen megváltoznak.)
És akkor jöhet a másik elvtelenség: a változatosság. Annak az öröme, hogy csinálsz valamit azért, mert olyat még nem csináltál. Kerülöm a dialógusokat, mert nem hiszek az ilyen fokú vagy ilyen típusú mesterkéltségben?, és ezért sosem írtam egyetlen egymásra válaszoló sorpárt?, és egyáltalán, irritálnak kicsit az idézetstátuszú szövegelemek? Akkor – éppen ezért – mégis írok egyet, vagy választok egy olyan szerzőt, akinek vannak párbeszédei, élőbeszédrangú passzusai. Szóval, rögtön az első pastiche-ok idején fellélegeztem, hogy nem azt kell csinálnom, amit eddig csináltam, és egy időre a szirénhangok is elhalkultak. Mindent egybevéve, szinte felhőtlen örömmel írtam ezeket a szövegeket. Igazából csak a Nádas-esszészerűségem utólagos átírása és lerövidítése állított nagy feladat elé. Az első körös munka vele szintén nagyon jólesett.
Az író saját nyelve is alakulhat, változhat kötetről kötetre. Milyen feladat, kihívás kilenc másik nagyon jelentős kortárs író nyelvén megszólalni? Hogyan készült fel erre? (csillárok, óceánjárók, kikötők működése, nyomozás, még verset is írt Bognár Péter novellájához)
Nem nagyon csináltam mást és máshogy, mint az előző kötetekben. – Ha csak azt nem, hogy, ahogy mondtam, erősebben dominált az írás öröme a munka közben. – Általában a szöveg írása közben keresgélek, olvasok utána dolgoknak, mivel így rugalmasabban hajlik egymáshoz a képzeletem és a kutatás iránya. Nagyjából most is így volt. Kivétel az Oravecz-írás, ott több héten át olvasgattam össze mindenfélét, mielőtt akár egy betűt leírtam volna, de épp itt csúfos zsákutcába futottam a kőzettípusok vizsgálatával a húszas években leomlott San Francisquito gát vegyes összetételű talajában – még egy csodálatos kőzettérképre is rátaláltam a neten, amiből napnál is világosabban kiderült, hogy a keleti gátlábat más talajra építették, mint a nyugatit… –, mivel eredetileg a gátépítésre akartam volna kiutaztatni az én alternatív Oravecz-hősömet, hogy ott okozzon galibát. Aztán egészen másfelé mentem. Egyébként viszont szimultán írtam és kutakodtam, akár a megidézett írók könyveiben, akár az óceánjárókról szóló irodalomban.
Hogyan keverednek, hatnak egymásra Szvoren Edina és az aktuális író egyénisége,
gondolatai, szavai a szövegekben?
Nem tudom, hogy keverednek-e, vagy inkább néhol kibújik a szög a zsákból. Turi Tímea, a kötet szerkesztője nemegyszer olyan mondatok láttán kiáltott fel, „ez Szvoren”, amit én kifejezetten Nádasosnak, Tompásnak vagy már nem emlékszem milyenesnek láttam, és még büszke is voltam rá, hogy mennyire nem az én mondatom (nagyon óvatos vagyok, nem mondom, hogy mennyire nem az én hangom). Számoltam vele, hogy a vállalkozásom, miszerint a megtévesztésig elmenve szeretnék írni mások nevében szövegeket, szükségképpen kudarccal fog járni, de azzal is, hogy ezek termékeny kudarcok lehetnek, hiszen annak az arca válhat láthatóvá a nem kellő pontossággal megjelenített szerző portréja helyett, aki valami olyasmit állít, hogy ő nincs is, vagy nem úgy van, ahogy korábban gondolni lehetett. Furcsa kudarc, mert ha igazam van, és nem a szerző írja az elbeszélést, hanem az elbeszélés a szerzőt, akkor ki az, aki ezek mögött a kudarcok mögött mégis megjelenik?, és akinek mondjuk a Nádas-maszk szemkivágatában egyszer csak megjelenik az… orra? Elvileg, és ha minden jól megy, egy ilyen kudarc arra készteti az olvasót, hogy elgondolkozzon arról, amiről általában az írók sem szeretnek, vagy legalább kicsit sikerülhet kikezdeni az alkotás meg az alkotó személyiség körüli régi vágású mítoszokat.
Témaválasztásai – például, hogy milyen érzéseket kelthet bennünk, ha barátunkat vádolják meg súlyos bűn elkövetésével, vagy hogyan él kirekesztettség érzésével egy lány egy idegen városban, vagy egy kivándorolni készülő, a világról keveset tudó fiú naív jósága – az adott íróhoz kötődő vagy saját témaválasztások?
Szándékosan szinte sosem akartam letérni a szerzői témaválasztások megszokott spektrumáról. Ugyanakkor azt is fontosnak tartottam, hogy a szerzőimhez – mint korábban a valósághoz – ne kizárólag ábrázoló-utánzó eszköztárral közelítsek, hanem azon gondolkodjam, hogy egy lehetséges következő írásukban ők miről írnának, vagyis tulajdonképpen a korábbi írói gyakorlatom szerint jártam el, amennyiben azt néztem, hogy mi lehetséges, és nem azt, hogy mi a való. Kissé leegyszerűsítve: nem utánzok, hanem létrehozok. Pontosabban, ha tetszőleges számú valóságos elemmel mondjuk újraindítom a rendszert, mi lesz abból? És mi lesz újraindítás után, ha a valóság elemei közé az elbeszélőt is beválasztom? Egy ilyen kötetnek nagy kérdése az is, hogy hogyan lehet utánozni egy változó szerzőt. (Éppen ezért zártam ki kezdettől fogva, hogy már nem élő írókkal is próbálkozzam.) Ha Krasznahorkai ír egy elbeszélést, amiben a korábbi műveihez képest újdonságokat találunk akár a témaválasztás, az elbeszélés közege, akár a mondatstruktúra terén – az ő mondatai történetesen elég sokat változtak az idők során –, akkor ezeket a különbségeket az olvasói tudatunk akadály nélkül összeköti egymással, hiszen ott van fölötte a neve, és a hitelesség kérdése más síkon vetődik föl. Nádas szereti meglepni, olykor provokálni is az olvasóit. Hogyan lehet az újat „után”- ozni? Ha utánozom, már nem új. Ha én találom ki, nem utánzás, nem felismerhető. Időnként azért mégis tettem kísérletet ennek a feszültségnek áthidalására.
Van jelentősége a helyszíneknek, és annak, hogy a történetek nagy része a határon túli területeken és Európa-szerte játszódik?
Igen, ezeknek a szerzőknek az alakjai gyakran mennek valahova, vagy eleve „idegenben” , a számukra otthonos idegenben vannak. És más szerzőkéi is, akik ebben a kötetben nem szerepelnek. A helyváltoztatás hatása a gondolkodásra, az időszemléletre fontos stimulus az irodalmi szituációkban. Valaki jön vagy valaki megy, vagy menni akar, vagy küldik. Vagy nem engedik. Szinte másodrangú, hogy ki hova megy, de onnan jobban látni, honnan érkezik, és hogy egyáltalán: mi van.
Hatással volt a hétköznapjaira, hogy valamennyi ideig például Krasznahorkai László, Nádas Péter, Bodor Ádám, Oravecz Imre szemén keresztül nézte a világot?
Persze. Ahogy annak idején a Széchenyi-fürdő vizében hínárként lebegve, ugyanúgy. És hát „valakit írni” mindig hatékonyabb megismerési folyamat, mint valakit olvasni. Az a kérdés, mi marad belőle az írói hétköznapokra. Például talán az, hogy, ha már szóba hoztam az előbb, jobban belakom a beszédstátuszú prózai elemeket?, megbarátkozom az alakok beszéltetésével? Meglátjuk.
Az utolsó novella – Máthé Erzsi – az igazi Szvoren Edina vagy a Szvoren Edinát imitáló Szvoren Edina írása? Másszóval, másképpen írt, mint egyébként?
Régóta akartam írni „egy” Máthé Erzsit. Ez a szöveg eredetileg az utolsó kötetemben elkezdett ultrarövid prózasorozatomba készült, vagyis egy úgy nevezett Ohrwurm-jegyzet, amibe a Mondatok a csodálkozásról óta is készülnek újabb darabok, igaz, már sokkal ráérősebben, mint pár évvel ezelőtt. Viszont aztán hamar világossá vált, hogy a kötet fő kérdéseihez remekül kapcsolódik ez a Máthé Erzsi, egyszóval én ezt elsősorban nem önutánzásként tettem ide, hanem a fókusza miatt. Persze az teljesen rendben van, hogy ebben a kötetben egy Szvoren Edina által jegyzett írásra is rápróbálja az olvasó a pastiche-ruhát, és megnézi, jól utánzom-e a szerzőt, vagy rosszul. Meg hogy aztán rákérdez, szerinte szvorenes-e az, amit őszerinte utánzok, és honnan lehet tudni – honnan tudja –, hogy mi az én hangom. Az igazi, ugyebár. Jut eszembe, első kötetem megjelenése (Pertu) idején az egyik első, ha nem a legelső publicisztikámra – netnapló volt a Literánál – meglepve, sőt, talán elhűlve mondta egy kedves, nálam idősebb pályatársam, hogy ez nem Szvoren Edina. Ez akkor annyira nem fért a fejembe, hogy gyorsan félre is értettem, és elsőre azt hittem, megdicsért, pedig ellenkezőleg. Ezek szerint ezen gondolkodom azóta is, és még mindig nem fért bele a fejembe, hogy hogy van ez, kihez vagy mihez voltam én hűtlen akkor?
A könyv négy hasonló, de mégis különböző borítóval készül. Miért?
Pintér József forradalmi ötlete volt, hogy négy borító készüljön az általam ajánlott Czigány Ákos-sorozatból, és remekül rátapintott a lényegre azzal, hogy nincs egyetlen igazi borító. Nagyon örültem ennek a megoldásnak, és még mindig nagyon örülök.
szerző: Fridrich Piroska
fotó: Csanádi Gábor
