Juhász Anna édesapja Juhász Ferenc a XX. század egyik legnagyobb magyar költője volt. Anna, édesapja hatására, de a saját módján azért dolgozik, hogy a legszélesebb körben megismertesse, megszerettesse a könyveket, az olvasást, az irodalmat.
Köztudott, hogy édesapád révén, beleszülettél az irodalomba. Gyerekként milyen meséket, verseket, hallottál a szüleidtől?
A nővérem és én folyamatos meseszövésben nőttünk fel, az életünkben egybeért a valóság és az álomszerűség, a teremtő közeg, a szövegek születésének világa és a saját történetünk. Nagyon sok mesét és verset kaptunk a szüleinktől, és jártak hozzánk olyan szerzők is, mint Weöres Sándor és Károlyi Amy, de az volt a kedvencünk, amikor édesapánk az ágyunk mellé ült esténként, újabb és újabb meséket hozott létre. Útravalóul kaptuk, hogy merjünk saját szavainkkal új világokat teremteni. Életemben tovább vihetem ezeket a nagy erejű történeteket, amelyekbe édesapám és édesanyám a saját lelkét, szívét tette bele.
Így mesélsz a kislányodnak te is?
A kislányom hasonlóan alkotó közegbe született bele, sokat jár velünk fellépésekre. Kézről kézre adják a színész vagy író barátaink, és saját világukba emelik be Mimit. Természetesen mi is mesélünk neki. Vannak olyan kitalált helyzetek és szereplők, akiket Mimi estéről estére újra kér. A valóságból nem vonhatjuk ki magunkat, ő is tudja mi az a Jégvarázs, de mi megalkotjuk a saját hercegnőnket, saját történetünket is. Amikor nemrég esett a hó, úgy mentünk ki a Gellért-hegyre, hogy ezekkel a mesealakokkal együtt kirándultunk.
Nem is szerettél volna mást, mint irodalmi pályára lépni?
Szerettem volna indiai nagykövet lenni, meg régész, majd a divat érdekelt, gondoltam arra is, hogy divattervező leszek. Az irodalom persze búvópatakként mindig ott volt az életünkben, az otthonunk szavak által teremtett világ volt. A saját utam megtalálásához azonban kellett az, hogy elmentem egyetemre Rómába. Olaszország csodálatos helyszín, mindenhol kézzelfogható a kultúra, a művészet, az örökség. Mindez összeért bennem, rájöttem, hogy mi az én igazi történetem. Távol voltam a forrástól, amibe beleszülettem, egyedül kellett megállnom a helyem. Ezekben az években az ösztöndíj mellett eltartottam magam – voltam portás, takarítottam, mosogattam és tanultam. Itt, Rómában kezdtem igazán érezni, hogy mit jelent közösségben létezni, és hogy ennek mekkora ereje van. Itt fordultam egyértelműen az irodalom, az irodalmi közösségépítés felé.
Kitérő volt az életedben, amikor hazaérve könyves rendezvények szervezésével foglalkoztál itthon és külföldön?
Az első nagyobb munkám volt az olaszországi időszak után az MKKE programszervezőjeként immár egy másik oldaláról közelíteni az irodalmi világot. Eddig egy szerző lányaként leginkább az írókat ismertem meg, itt a kiadókat, szerkesztőket, korrektorokat, a szerkezetet és hátteret. Nagy rendezvényeket szerveztünk, mint a könyvhét, a könyvfesztivál és a külföldi könyvvásárokon való részvétel, hogy be tudjuk mutatni a magyar irodalmat. Izgalmas aspektus volt a szerzőket szakmai oldalról képviselni. Nagyon fontos volt ez a hét év, ami után önállóvá tudtam válni. Onnantól a saját projektjeimet hozom létre. 2010-ben indult az Irodalmi Szalon, majd egyre másra jöttek a történelmi kávéházak, kulturális központok.
Mi indított arra, hogy a közösség művelője, tanítója legyél?
Édesapám igazi tanító volt, máig mindenkit tanít, aki a verseit olvassa. Nekem is azt mondta, hogy a munkám révén leginkább népművelő vagyok. Pedig szorongó kislány voltam, nem szerettem szerepelni. Mindez egy nagyon nehéz élet időszakom után fordult meg, amikor úgy éreztem, hogy nincs igazán vesztenivalóm, akkor mertem igazán önmagamra találni.
Felvállaltam, hogy az olvasás és a közösségben való létezés lesz az életem. Hiszem, arra van szükségünk, hogy a beszélgetéseink tartalmas együttlétek legyenek, mert egyetlen szóval meg tudjuk menteni a másikat, ahogy engem is a nehézségemben egy-egy szó mentett meg. Ahhoz, hogy valakiben hinni tudjunk, meg kell érkezni lelkileg a másik emberhez. Itt tétje van egy irodalmi estnek vagy egy könyvnek. Arra tettem fel az életem, hogy olyan közösségeket szeretnék létrehozni, ahol az emberek valódi találkozások résztvevői lehetnek, ahol egymás szemébe nézünk, nem felszínes dolgokról van szó, hanem akár a szenvedéseinkről vagy a boldogságunkról is beszélhetünk. Meg tudjuk fogni egymás kezét, örülni tudunk, ha jó, és ott vagyunk támaszként, ha nehéz.
Nagyapám nagyon korán meghalt tüdővészben. Apukámnak pótapja lett Tamási Áron, akinek Ábel a rengetegben című könyvének a végén van az a kulcsmondat, amit mindannyian ismerünk: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Engem ez régóta foglalkoztat. Rájöttem, hogy a legtöbb rendezvényemen két dologról kérdezem a vendégeimet, és ez organikusan alakult így. Az egyik, a szabadsághoz, a másik pedig az otthonhoz való viszonyuk. Lehet otthon egy lakás, egy munkahely, egy baráti társaság, ahol jól érzem magam, egy másik ember tekintete vagy egy könyv. Megtaláltam édesapám beszédét, amit Tamási Áron sírjánál mondott 1966-ban, fogadott fiúként, de már elismert költőként.
Elmondta ezt az idézetet, és hogy Tamási Áron arra tanított bennünket, hogy a szavainkkal teremtsünk otthont másoknak. Édesapám költőként feladatának érezte, hogy szavaival otthont teremtsen azoknak, akik maguknak nem tudnak. Otthont, ami mindig velünk lehet és átsegít a nehézségeken. Ez az örökségem. Talán már érződik, hogy az egész munkám küldetése, missziója ez.
Hogyan változott, fejlődött az évek alatt a Szalonod, a munkád? Milyen terveid vannak?
Ez az első irodalmi szalon Budapesten, nagyon izgalmas volt a kezdet 2010-ben. A fókuszt a jó beszélgetésekre helyzetem mindig, és ez most is így van, de ahogy egyre inkább az író kezében ott látjuk a gitárt és nem lepődünk meg, mert összefolynak a műfajok, úgy fontos lett az előadásszerűség számunkra is. Mindig van egy háttértörténet és egy dialógus, amibe a közönséget is bevonjuk. Olyan aspektusban igyekszem bemutatni az írót vagy a művet, ami sokunkat érint. Amikor generációs kérdésekről beszélgetünk, például a járványhelyzet, a bezártság után összekerültek generációk, akkor Szabó Magdát veszem elő, mert amit a Pilátusban vagy a Mózesben ír, hasznos lehet mindannyiunknak. Ha családtörténet a téma, akkor Esterházyhoz vagy Bereményi Gézához nyúlok. Rengeteg olyan könyvet tudok mondani, ami a hétköznapi, mindenki által tapasztalt érzéseket teszi fókuszba, és kapaszkodó lehet.
Sokat változott a Szalon tizenhárom év alatt. Ma már nem csak egy helyen lévő havi beszélgetés, hanem közösség, amely országszerte, Erdélyben és a Vajdaságban is működik. Nagyon boldog vagyok, mert gyerekkori álmom volt, hogy azzal töltsem a napjaimat, amivel mások hasznára lehetek. A Szalon nem csak egy eszköz, hanem valódi otthon, bázis az embereknek és nekem is. Sokat változtunk, de a lényeg nem. Családként működünk, ott vagyunk egymásnak.
Indul a ‘24-es év, új helyszínre költöztünk át, a Hegyvidéki Kulturális Szalonba. Számomra fontos, hogy a rendezvényeimnek legyen budapesti bázisa, emellett az elmúlt évek legfontosabb munkája, a rendhagyó irodalomórák eljuttatása mindenhová a Kárpát-medencében, és az országjárás a felnőtt programokkal. Nem csak a fővárosban vagyok elérhető, hanem ugyanazokat a vendégeket, esteket, ugyanazt a szívet bárki megkapja, aki elhív. Az idén Radnóti-évforduló van, vele mindenképp szeretnék kiemelten foglalkozni. A legfrissebb előadásunk – Nagy László és Szécsi Margit életét feldolgozva – most van születőben Vecsei H. Miklóssal. Minden egyes szóval ott vagyok a közönségnek, akik érzik ezt, és az ő szeretetük az, ami leginkább meghálálja a befektetett munkát.
Legtöbbször írónőket hozol fókuszba. Ez is egyfajta küldetésed?
Úgy gondolom, nagyon fontos bemutatni az alkotó nőket, Nemes Nagy Ágnest, Gyarmati Fannit, Polcz Alaine-t, Kaffka Margitot, Hervay Gizellát, Szécsi Margitot, és a nagynénémet, Gutai Magdát. A férjemmel közösen filmet forgatunk Böhm Arankáról, aki Karinthy Frigyes felesége volt. Írónők közt telik az életem. A nagymamám és a nagynéném Szabó Magda barátnője volt. Nemrég találtam meg a levelezésüket, abból az időből amikor a Für Elise készült. Nyílt levelezőlapokat írtak egymásnak. És milyen az élet? Pont a Für Elise-vel foglalkozik most filmes férjem is. Sok szál összefonódhat az ember életében. Fontosak számomra a női sorsok, mindig figyeltem, hogy mennyire kerülhet középpontba egy női alkotás vagy fókuszba egy írónő. Kifejezetten igyekszem előtérbe helyezni az írónőket az estjeimen, a munkásságomban, mert magam is tapasztaltam az árnyoldalát annak, ha valaki nőként frontvonalba kerül, tudom milyen harcokat kell megvívnunk.
A családod nagyon fontos számodra, megmutatod ezt a közösségi médiában is.
A mai világban, amit egy közösségi oldalon magunkról kiteszünk, az a mi életünk. Olyan, mint egy napló. Csak akkor működik, ha őszinte. Nem lenne valós, ha magamról fotókat osztanék meg, de letagadnám a családomat. Ráadásul ezek azok az értékek, amit fontos hangsúlyozni: az egyik család, amibe beleszülettem, és a másik, amit teremteni tudunk, ami belőlem és a férjemből jött létre. Az első családomból csak elfogadnom kell a nagy szerencsét, adományt és feladatot, amit egy Nobel-díjra jelölt költő lányának lenni jelent. A nővéremmel mindig büszkék voltunk az édesapámra, ahogy az édesanyámra is, aki kivételes alkotó, múzsa, orvos, és támasz számunkra. Most már a könyveket is ő szerkeszti. Mindig arra vágytam, hogy én is egy ilyen családot tudjak teremteni. Amíg édesapám élt ez nem valósulhatott meg. Mindig a munka és az apukám volt előtérben. Késői gyerekként féltettem őt, szorongtam, hogy nehogy lemaradjak valamiről, ott legyek minden fontos pillanatánál. Szerencsére sokáig élt, nyolcvanhét éves korában halt meg, amikor 35 éves voltam. Két hónap múlva találkoztam a férjemmel, aki besétált egy Bereményi-estemre a New York Kávéházba. Azonnal megfogott a személyisége, ő volt az első férfi az életemben, aki azokat a kérdéseket tette fel, úgy nézett rám és úgy fogadta az életemet, ami nem harcot eredményezett, hanem a társam lett. Pár hónap múlva elkezdtünk egy közös munkát, filmet forgatni édesapámról. Kérte, hogy a filmen keresztül mutassam be neki őt, hogy megismerhesse. Ez a nagyvonalú gesztus nem csak összehozott minket, de megmutatta a karakterét, és az otthon lehetőségét, amit egy ember a másikban keres.
Milyen érzés volt, hogy ott állhattál tavaly a Prima Primissima-díjátadó színpadán, ahogy tizennyolc évvel korábban édesapád is?
Ennyi idő után azt hiszem, a szakmában már van keresztnevem a Juhász után. Amit csinálok az a saját utam, de mint egy gondviselő, ott van mellettem édesapám. Az, hogy erre az útra rá tudtam lépni, tőle van, de rengeteg munka után, egyre stabilabb vagyok rajta. A Prima Primissima történet számomra egy felnövéstörténet. Emlékszem, ahogy ott ültünk 2004-ben édesanyámmal és nővéremmel a díjátadón – friss díj volt, édesapám másodikként kapta meg, az első Szabó Magda volt – nagyon izgultunk, éreztük, hogy csak így lehet, mégis hihetetlen érzés volt, amikor kimondták a nevét. Tizennyolc évvel később, édesanyám, nővérem és a férjem kísért el, amikor ugyanazon a színpadon állhattam a saját jogomon egy irodalmi úttal, és december 2-án, édesapám halálának évfordulóján én is megkaptam a Prima-díjat. Éreztük, hogy ezzel minden összeért. Nagy pillanat volt édesanyámnak is, sírt és boldog volt, hogy a férjét és a lányát is így láthatta.
Megértettem, hogy ez olyan fontos állomás az életemben, amin nem szabad túl rohannom, magamnak is értékelnem kell. Az elismerés figyelmeztet, hogy jó az út, amin haladok a közönséggel, a kollégáimmal és mindenkivel együtt. Hinnem kell, hogy ebben tudok igazán kiteljesedni. Éreztem, hogy számomra ez egyfajta beérkezés, amit szeretnék ugyanígy továbbvinni.
Szerző: Fridrich Piroska
Fotók: Csanádi Gábor
