– Rosszkor jöttél, fiam! – mondta Galagonya, miután vendége helyet foglalt. – Momentán, nem tudlak megkínálni semmivel… De várj csak, van egy kis száraz teasüteményem, ha nem veted meg!
Térült, fordult és egy régimódi, kerek pléhdobozzal a kezében tért vissza. Egy porcelán csészealjra néhány darabot kiszedett és vendége elé tolta. Annak figyelmét pillanatnyilag maga a tányérka vonta magára, hiszen szenvedélyes porcelángyűjtő volt. – Érdekes, finom kis darab – gondolta magában –, valamelyik cseh vagy morva manufaktúra múlt század végi terméke lehet… – De nem tartotta illendőnek rögtön megvizsgálni a „leletet”, ezért egy sütemény felé nyúlt.
Lapos, vékony, mogyoróbarna korongocskát tartott kezében. Régóta lehetett a dobozban, mert felszínét vékony repedések hálózták be. Óvatosan beleharapott. A sütemény széle halk reccsenéssel adta meg magát, a leharapott darab apró morzsákra tört szét, egy darabka a szájpadlására tapadt. Először semmi ízt nem érzett, csak enyhe vaníliás illatot. Aztán hirtelen valami történt…
Emlékek rohanták meg az agyát. Apró, finomcsontú öreg kezet látott (tán nagyanyja kezét?), amint lassú, türelmes mozdulatokkal formálja, gyúrja a makacs tésztát. Aztán átható dióillat csapta meg, mint mikor dédapja csőszkunyhójában töltött egy éjjelt és az előrelátó öreg a szalmazsákokat frissen szedett diólevelekkel töltötte meg, hogy távoltartsa a nemkívánatos rovarokat.
Majd egy régi présház képe merült fel emlékezetében, mely előtt vén diófa és kecskelábú asztal állt. Erre kapaszkodott fel páréves korában, aztán nem tudott lemászni és kétségbeesetten várta a segítséget, miközben keze lassan lecsúszott a sima, szürke törzsről. Önkéntelenül nagyot harapott a kezében tartott diós korongból. Galagonya közben egy pohár bort töltött neki és a kezébe adta.
– Nehogy megakadjon a torkodon…– szólt csendes mosollyal. – Tramini, a tavalyelőtti termésből. Jó évjárat!
A bor zöldes-sárgán villogott a csiszolt pohárban. Híven őrizte egy nyár összes napsugarát, a szőlő aromáját, a szellők által hordott párás virágillatot. A vendég szájában mindez egy harmonikus, boldog ízélménnyé olvadt össze.
– Nem is olyan száraz ez a süti – nyögte ki, hogy ő is mondjon valamit. – Hogyan kell csinálni?
– Nem nagy ügy! – szólt Galagonya. A szomszéd fájáról mindig áthullik egy vödörnyi papírhéjú, milotai dió, abból van. Megőrlök vagy húsz dekányi dióbelet, ugyanennyi friss házivajat feleannyi cukorral habosra keverek, majd a lisztet és a diót apránként hozzáadom. Egy kis zacskónyi vaníliás cukorral és egy csipetnyi sóval ízesítem. A só nagyon fontos! – emelte fel intően mutatóujját. – Elég nehéz összegyúrni a tésztát, nehezen áll össze! Nagy gombóccá gyúrom és egy teljes napra a hűtőben hagyom, hadd pihenje ki a megpróbáltatásokat – tette hozzá somolyogva.
– Aztán 3-4 centis golyócskákat formálok a tésztából, kivajazott, lisztezett sütőlapon egymáshoz nem túl közel elhelyezem őket és egy pohár aljával lelapogatom őket, aztán inkább szárítom, mintsem sütöm. Vigyázni kell, hamar odakap! De aztán így, dobozba téve sokáig eláll. Tudod, szeretem, ahogy borozgatás közben úgy szétolvad a szájban– tette hozzá az öreg elgondolkozva.
A vendég nem szólt, értették egymást. Lopva megfordította a kiürült kistányért, a mesterjegy alapján megállapította, hogy jól tippelt, eltalálta a márkát.
Hetekkel később, otthonában asszonya is elkészítette Galagonya diós süteményét, de valahogy nem volt az igazi.
– Valamit kifelejtett a receptből az öreg! – gondolta bosszankodva. Szóba is hozta, mikor újból összefutottak a városban valahol.
– Talán az emlékeid maradtak ki a tésztából…– szólt csendesen az öreg, és búcsút intve lekászálódott a külvárosi buszról.
Megjelent a szerző Magányos férfi főzőkanállal című kötetében.
