Esős, hideg őszi reggelre ébredtünk. Ma lesz Papa temetése, aki tíz évvel élte túl Nagymamát. Nagy, országos kereskedelmi cég igazgatója volt, az volt az első és egyetlen munkahelye. Végigjárta a szamárlétrát, és úgy tudom, nagyon szeretett a cégnél dolgozni. Papa hetvennyolc évesen halt meg, Nagyi után tíz évvel. Az utóbbi három évben már nagyon beteg volt, nem lehetett magára hagyni, mert elkóborolt a városban és nem talált haza, ezért Anya kénytelen volt nyugdíjas otthonban elhelyezni, mert neki még dolgoznia kell, nem tudott volna állandóan felügyelni rá.
Úgy készül Anya a temetésre, mintha az népünnepély lenne. Végre összegyűlik a nagycsalád, jönnek a bátyjai családostul, Bandi bácsiék Szombathelyről, Jani bácsiék meg Szolnokról. Leszünk vagy harmincan a temetés utáni estebéden, melyre Papa kedvenc éttermének különtermében kerül sor. Apa lemondóan legyint, amikor megkérdezem tőle, hogy miért ilyen kedvetlen.
– Ugyan, Olgikám, anyád akkora felhajtást csinál apósom temetéséből, mintha az öreg lett volna a világ közepe! Pedig, ha tudná, mekkora kujon volt az öreg, nem ragaszkodott volna ahhoz, hogy egyenként is értesítsük a régi munkatársait!
Anya megkereste a Papa noteszét, amelyben legalább ötven telefonszám szerepelt, főleg női nevek mellett. Nem csodálom, hiszen a kereskedelemben a boltvezetők és a bolti eladók többsége a szebbik nemhez tartozott, miután a bérük rendszerint alacsonyabb volt az átlagnál, ezért ez a pálya nem volt vonzó a férfiak számára. Velem hívajta fel őket, hogy tudassam velük a szomorú tényt és tájékoztassam őket a temetés időpontjáról. Az ötven munkatársból huszonketten már nem élnek, tízüket nem találom, mert elköltöztek, de tizennyolcan megígérik, hogy eljönnek.
Délután kettőkor lesz a temetés, egy órára kell kimennünk a temetőbe. Balázs, a párom, tizenegykor beállít az apja kocsijával, hogy menjek el vele a belvárosba, ott csináltatott koszorút a munkahelyéhez legközelebb eső virágárusnál.
A tizenkilenc éves öcsém roppant izgatott, mindhárom barátnője el akar jönni a temetésre, alig tudja lebeszélni őket, hogy csak a szűk család lesz ott.
Anya nem bánja, hogy ilyen hamar elmegyünk, legalább előbb odaérünk és ellenőrizzük, hogy rendben mennek-e a dolgok. Nem tudom, mire gondol, mi lehet rendetlen egy temetésen, de mindegy.
A parkolóba menet Balázs átfogja a vállam:
– Tudod, Olgicám, az én koszorúm sárga rózsából készül, bár tudom, hogy a Papa kedvence a gerbera volt. Mindig azt mondogatta, hogy a nőket gerberával lehet levenni a lábukról!
– Akkor azért kapok tőled is gerberát a neves ünnepeken?!
Kajánul vigyorog Balázs, csak azt tudnám, mikor beszélgettek a Papával erről a témáról.
Mire kiértünk a temetőbe, már Anyáék is ott voltak, a nagybátyáim is, családostul. Hanem gyülekeznek a Papa munkatársai is, kivétel nélkül könnyeznek, és kezükben gerbera csokrot szorongatnak.
Nem tudom, sírjak vagy nevessek!
Egyre csak Apa szavai körül járnak a gondolataim: mekkora kujon volt az öreg! Kiderül, hogy Papa igazi Casanova volt!
Ha jól sejtem, öcsém a Papa nyomdokaiba lép. Eljött mindhárom barátnője, még szerencse, hogy nem ismerik egymást a lányok. Öcskös úgy tesz, mintha észre sem venné őket, tüntetően a vele egykorú unokatestvérünkkel, Katával foglalkozik.
Nyugodj békében, Papa, öcskös folytatja a családi hagyományokat, mert Casanova örökké él!
