Szabó Lőrinc emléke előtt adózva
Boldogtalan szememben a tűzvész
rémült freskói lobognak
hiába nyíltak már ki a lélek
ujjongó fehér szárnyai.
A legfájdalmasabb percet vártam
vártam égő homlokomra
a távoli és a tiszta kezet
az elérhetetlen vígaszt.
A lemondás nézett a szemembe
mint a magányos vezeklés
az utolsó és dermesztő imát
hozzáhajolva mondtam el.
Szabad voltam akár egy öngyilkos
nyugodtan mindent megértve
úgy ásítottam én a halálra
ahogy rám a puskacsövek.
