Nézem a menekülőket,
nézem az ostromlott várost,
mint aki a félelemtől,
ennyire már rég didergett;
nézve csak a háborút most,
és a vele járó káoszt,
keresve a pusztításban,
a véres, emberi lelket.
Azt számolva, milyen messze,
azt számolva, milyen távol,
mint akit most csak az ördög
ösztökél, és nógat;
nem is tudva szabadulni,
a demoralizáló hatásától,
nézve és hallgatva csak,
az igazságot hajlítgatókat.
Ledöntve magamban közben
minden kétséget, és falat,
nem is értve, hogy hogyan volt
képes a sors, mindezt megtenni;
megőrizni nem is tudva
nagyon, az önuralmamat,
megszűnve gyanútlannak, és
megszűnve semlegesnek lenni.
Nem is tudva, életemet
éppen ki tartja most kézben,
hallgatva hogy meg a harang,
fejünk fölött hogyan kondul;
szedve csak a lábaimat,
a pokolba való menetelésben,
remény helyett, újabb poklot
látva az újabb poklon túl.
Nem is tudva, hogy mindebből,
milyen kezdet, milyen vég lesz,
indokolni és felfogni,
nem tudva már józan ésszel;
nem tudva hogy mindez hozzá,
mennyit tesz a bölcsességhez,
amíg az illúziókkal
együtt, most egy világ vész el.
- Február 26. Szombat
Budapest, Csepel
