Ez most nem valami alter számcím, hanem az egyik dolog, amit a múlt héten a saját szememmel láttam. Láttam még persze egy csomó mást is, gyönyörűt és megrázót és a kettő keverékét is. Gyönyörút, ezt tök véletlenül így írtam le először és rájöttem, micsoda remek keveréke annak, ami vonz és taszít egyszerre. A Közel-Keleten jártam, azon belül Izraelben, Jordániában és palesztin területeken is. Olthatatlan a vonzódásom erre a vidékre, ez van. Másodszor jártam a környéken és tudtam, hogy valami vízválasztó lesz itt megint, nem a Mózesi értelemben, a Vörös tenger maradt egyben szépen, míg a partján szedtem a kavicsot és kisodort koralldarabokat, hanem az életemben. Tudtam, hogy ahogy az első út után négy éve, úgy most is elindul valami, ilyen ez nekem valamiért, lehet, hogy a Falnál vagyok ügyes vagy a Jóisten ott jobban hall, nem tudom, mindenesetre többet hozok haza általában onnan, mint a hűtőmágnes, gránátalmabor vagy halva. Pedig van az is. A lelki többletsúlyra nincs büntetés a reptéren, meg aztán fura is, kifelé van nálam, de hazafelé érzem a súlyát, míg apránként el nem hagyom őket még utoljára megforgatva. Most is változtak a dolgok, vagyis nem. Én változtam. A fene érti a varázslatot. Látszólag minden ugyanaz, pedig minden ugyanaz másképpen – hogy tényleg ne maradjon ki az alter vonal sem. (ef Zámbó István zseniális fordulata ez)
Leírom majd egyszer szívesen mindezt, azt is, hogy jött az út, azt is miben hozott változást, természetesen azt a részt csak, amit meg szeretnék osztani, és amit izgalmasnak találok ahhoz, hogy akár önöket is érdekelheti. De addig is leírom, miért ez a címe a mostani naplómnak:
A sivatag kellős közepén van egy város, ahol szinte minden bolt ajtaján fürtökben lógnak a felfújt úszógumik, Miki egér, Donald kacsa, Aranyhaj mind ott sorakoznak, megannyi gyermekálom. A város nevét és a hozzá tartozó országot nem szeretném felfedni, biztos okuk van rá, hogy ebből (is) próbálnak megélni, vélelmezhetően rosszul. Nincs piaca. A legközelebbi víz a Holt-tenger, ahol még egy mammut sem tudna elsüllyedni, továbbá úszni sem lehet benne, ott tényleg csak háton lehet ringani és bámulni az eget. Csodás élmény, de szükségtelen hozzá a felfújt segítség, sőt, akár hátráltató is inkább.
És akkor eszembe jutott (a Zorán is persze, hogy értsd egy pohár víz mit ér, ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell), meg az is, hogy hát ez az. A világ egyik legnagyobb tragédiája, hogy azt hisszük, hogy ami valahol jó, sőt egyenesen életmentő, az mindig, mindenhol megállja a helyét. Nekem megmentette az életemet gondoljuk, hát miért nem él vele a másik? Hát mert lehet, hogy a sivatagban van, ahol nem úszógumira, hanem vízre lenne szüksége. És mi sem örülnénk a vízben fuldokolva, hogy ha valaki egy pohár vizet nyújtana felénk, hogy őt ez húzta ki a szarból a Negevben.
Nevettem persze a himbálódzó úszógumik láttán, pedig nem tudom, tényleg nem, mi célból árulják ott, ahol semmi értelme. Vizet is árultak ott, ebben sem volt hiba. De elindult ez a gondolat, ami annyi mindenre ráhúzható. Kommunikáció, adományozás, jótanácsok… a sor végtelen. Pont, mint az úszógumiké a bazársoron.
Nuszer Mirjam
