Uniformis, egyenruha
már nincs varázsa régen,
a vonat mellett áll a hősünk,
a peronszürkeségben.
Zötykölődés, zakatolás
itt az egész élet,
menetjegy is vonalkódos,
mint a havi bérlet.
Terminál a bankkártyához,
vállon leng a hivatal,
telefonról jön a jel,
fecnit nyomtat: diadal.
Kapaszkodó? Ugyan, kérem.
Haránt terpesz könnyedén,
Jön a kaller, így szólítják,
a háta mögött, gúnynevén.
Dülöngélésben a súlypont
a menetjegyekben lehet,
a fektetett létrán száguld
a napi penzum, a napi menet.
A terepasztal volt játéka,
meg is nyerte örökre,
itt pecsét és lyukasztás kell,
erősítés könyökre.
Megálló jön, egy újabb város,
hangyasereg fel-leszáll,
bőröndnyi az ő életük,
az is a biztonsági sávon áll.
Zombik mennek egy irányba,
némelyikük kérdez:
melyik járat visz el minket
a földi mennydörgéshez?
Csatlakozás van-e – kérdi,
az átszállás az biztos?
Mit kell tenni, ha a fülke ma is
undorító, s piszkos?
Jön a szignál, hangbemondó,
monotonon recseg,
pályaudvar átölelte
Örkény egypercesek.
Leszálltam, most innen nézem,
hogy intézkedik lomhán,
sms-t ír mindeközben
a mobiltelefonján.
Aztán sípol, indulhatnak,
féllábbal már a vonaton,
addig néztem főhősömet,
míg fent hagytam a csomagom.
