Kabai Lóránt emlékére
Nem tudom, most a halálod,
vagy az életed félnéd-e,
hogy mi az, ami bennem
megszületett, és ami megszűnt;
hogy hogyan sikerül majd
most bizonyítanom az értéked,
ami számomra mindig is
ritkának és becsesnek tűnt.
Nem tudva, miért hagytál el
minket, és hagytál el engem,
nem tudva, a suttogásom
hogy törhetne át most oda;
hogy tovább főjek az újabb
érthetetlenségemben,
hogy az Isten újra csak azt
bizonyítsa, mennyire ostoba.
Előttem a verseid hevernek,
akárcsak a szótárok,
várva, hogy a szellemed
valamelyike bennem föléled;
ahogy a hiányodban
megkapaszkodni próbálok,
elhallgatva, a rám törő
csendet és a sötétet.
Félve, hogy az olvasóm majd,
nem olvas és nem ért,
mint akinek az útját el
nem állja már az áradat;
nem is tudva, kit
gyanúsíthatnék mindenért,
nem tudva ki az osztó, és hogy ki
rendezgeti itt a szálakat.
Gerjedve haragra,
és kapva megint vérszemet,
vetve magam utánad,
gondolkodás nélkül és keményen;
kitől most túl sokat akarok,
és túl sokat kérdezek,
nem tudva meg, kinek tartsam
a szavam és a véleményem.
Nem tudva, megismerni téged,
a többi költő mért rest,
hogy megérted-e, ha meg is
bántalak most, nem direkt;
emelve az emlékedre egy
üveg velencei félédest,
próbálva nem látni, se maflának,
se egy lenullázott senkinek.
Nem tudva, a példádból ki,
mennyit és mit tanult,
hogy vissza kik,
miért és hogyan várnak;
hogy benned a mehethetnék
meg hogy született és meddig fajult,
nézve csak a fogyó borom,
amivel most megkínálnálak.
Mint akit most a kín,
helyetted is majd szétszaggat,
nem tudva mindezen túl,
hogyan leszek és hogyan lendülök;
úgy látva most a csillagok is
valahogy halványabbak,
amelyek alatt magamnak újra csak
elégedetlenséget szülök.
