A presszóban egy ötven év körüli anya iszogatott. A pincér már régen ismerte. Itt ült egy hajléktalan is, aki jó emberismerő volt. Látta, hogy egy jó szívű nővel van dolga. A hajléktalan likőrt iszogatott. Most jól érezte magát. A szállóba nem szokott bemenni. Szerette a szabadságot. De egy kicsit alkoholista volt. Mikor az anya leejtette a zsebéből kizúduló pénzt, a hajléktalan rászólt:
– Majd segítek!
S segített felszedni a pénzt.
– Köszönöm! – mondta az asszony.
– Maga rendes embernek látszik! – mondta a hajléktalan.
– Maga is!
– Pedig én hajléktalan vagyok!
– Tényleg?
– Igen.
– Hát nagyon sajnálom.
– Ilyen az élet… Megkínálhatom egy pohár sörrel? – mondta a hajléktalan.
– Nem, köszönöm.
– Jól van. Maga dolgozik? Kenyeret keres?
– Hát persze. Titkárnő vagyok.
– Gondolom, jól keres…
– Hát olyan szuper jól nem… De két gyereket kell felnevelnem.
– Igen? Hány évesek?
– Tibor húsz, Ari meg huszonhárom. Mindketten egyetemre járnak. Tibi közgazdaságira, Ari meg jogira.
– Gratulálok.
– Ari nem soká végez.
– Nekem is volt egy gyerekem.
– És? Mi van vele? Tanul vagy dolgozik?
– Mióta hajléktalan lettem, faképnél hagyott. Kiment Amerikába.
– Hát sajnálom. nem szép tőle…
– Nem. A feleségem ugyanolyan hanyag természet. Ő is faképnél hagyott… Na, mennem kell, a haverok várnak…
– Isten áldja magát…
– Magát is!
Aztán elbúcsúztak. Joli asszony is hamar ment haza. Várta otthon a teendő… Másnap reggel épp ébred s megy ki a konyhába, amikor ott látja az ablakból ezt a hajléktalant eszméletlenül a földön feküdve… Azonnal megsajnálta. Nem hívott senki mentőt. Bár némely ember bámulta. Joli azonnal kihívta a mentőket. Látta, amint a hordágyra fektetik. Bevitték a kórházba. Joli néni meg akarta látogatni.
Aztán sikerült is megtalálnia. A hajléktalan már sokkal jobban volt. Sőt, kijózanodott. Jolinak hogy örült!
– Hát maga az? – kérdezte a fedél nélküli
– Igen. Én vagyok. Sokat ivott, maga szerencsétlen…
A hajléktalan nagyot sóhajtott.
– Szégyellem magam.
– Én hívtam magáért mentőket.
– Tényleg? – hatódott meg szinte a hajléktalan.
– Igen. Mindenki csak kikerülte magát az utcán.
– Ilyen világ van…
– Na, jöjjön rendbe, aztán ennyit azért máskor ne igyon…
– Nem. Okultam. De még egyszer köszönöm, hogy maga segített rajtam…
– Nincs mit…
– Azt hiszem, holnap ki is engednek…
– Örülök neki. No, majd találkozunk még…
– Isten áldja!
– Magát meg főleg!
S Joli elbúcsúzott. Örült, hogy „barátja” jobban van. Milyen világ lenne az, ha senki se segítene a másikon?… Pedig sajnos olyan van…
