Azt hiszem úgy lesz teljes a kép, ha a „sikerrovat” hasábjain a saját történetemet is megírom, hiszen közel másfél évtizedet töltöttem jómagam is az utcán. Meg aztán könnyű a más fenekét a csalánba verni, mások sztoriján csámcsogni. Hogy ez a vád ne érhessen, magamról is megemlékezem. Teszem ezt többek között azért, mert közelmúltban némi folyosói összeszólalkozás után azt vágta őszülő fejemhez kedvenc szomszédom, ne csak másokat pellengérezzek ki, magamról is írjak. Az Olvasó kérése számomra parancs. Tehát, tessék Kornéliusz úr, íme az áhított cikk.
Én is, mint oly sok magam korabeli férfiember, hajléktalanná VÁLTAM.
Így, szó szerint. Azért lettem hajléktalan, mert elváltam.
Azt hiszem nem kell tovább ragoznom, hiszen aki benne volt, az úgyis tudja mi a pálya, aki nem, az meg úgyse fogja, vagy inkább nem is akarja megérteni. Senkinek a szenvedését, az élet által támasztott megpróbáltatásait nem akarom leértékelni, bagatellizálni. Ehhez sem indíttatásom, sem jogom nincs. Viszont engedtessék meg nekem némi racionalizáció!
Mert más egy állami gondozásból, vagy szegénysorsú családból az utcára kerülni. Amikor úgy nő föl az ember, hogy tudja a szó jelentését: NINCS.
Hiszen napirenden szembesül vele.
Én nem tudtam. Huszonnégy éves koromig ismeretlen fogalom volt ez nekem. Egészen kicsi koromat a családunk vidéki kastélyában töltöttem. Később, szüleim válása után – mivel anyukám villámgyorsan férjhez ment – beköltöztünk egy tisztes polgári házba és a velejáró jólétbe.
Nálunk nem volt kérdés, hogy van-e ruha, cipő, ennivaló, vagy van-e pénz a háznál. Akkor nem tudtam felfogni, megérteni, hogy a Leskó Sanyi meg a Gamma Szőllősi Misi (nekem mindkettő bácsi) miért alszanak a vasúti váróban? Miért nem mennek haza? (1970-es évek!) Ma viszont nem akarom megérteni, miért nincs lakása, lakhatása annak, aki ledolgozta az egész vagy a fél életét. És különben is, miért van az, hogy József Attila szavaival élve „jobban tenghet aki alattomos”?
Nekem tizenkilenc éves koromban saját, kertes házam volt Pesterzsébeten!
Igaz, a kicsitől is kisebb, de volt. Nem kaptam – megkerestem. Az is igaz, hogy csak egy hónapig volt meg, mert mintegy nászajándék gyanánt vettük a feleségemmel, aztán egy hónap múlva visszajátszotta a régi tulajnak és megszökött az éppen ügyeletes bikájával. Én meg mehettem a munkásszállóra, mert akkor még volt ilyen lehetőség.
Később, amikor a lakásért kapott pénzt eltapsolták és a fiúja kirúgta, újból összejöttem az asszonnyal. Akkor még nem tudtam, vagy csak nem akartam felfogni a régi bölcsességet: amelyik kutya egyszer átússza a Tiszát, az megteszi máskor is.
Aztán katona lettem, később B.M.-es (rendőr). A VI. kerületi Benczúr utcában laktunk, a Minisztertanács elnökével, a Fock-villával „srévizavé”. Később kissé arrébb költöztünk a Munkácsy utcába a Szovjet nagykövetség szomszédjába (oda se költözhetett bárki, hiszen vigyáztak az „elvtársakra”). Innen lettem hajléktalan, igen tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mondhatni, a felsőbb régiókból zuhantam a pocsolyába, annak is a legmélyére, a posványba.
Ez igen!
Óriási szerencsém viszont, hogy talán csillagjegyemből fakadóan (halak), ahogy tanult kollegám – Leleszi Balázs Károly is leírta – minden élethelyzetben feltalálom magam.
Foglalkozásaimat tekintve voltam pincér, metró-forgalmista, rendőr, tejcsarnoki és egyéb culáger, konyhafőnök, biztonsági őr, pék, pártház gondnok, tanyacsősz, és voltam mór, aki megtette kötelességét, etc… Hasznát vettem a sokoldalúságomnak és képesítéseimnek, hiszen szinte minden munkát el tudtam vállalni.
Én is voltam a tizennégy év alatt – más hajléktalanokhoz hasonlóan – hónapokig részeg. Olyan szinten, hogy képtelenség volt velem kommunikálni. De rájöttem, ez sehova se vezet. Úgyhogy, mint akaratos, nyakas kún gyerek, kezdtem elölről. Én is jártam guberálni, kukázni,…
Nagyon el kell találni a tempót, ha ki akar mászni az ember. Mivel itt nagyon lassan jönnek az eredmények, ha görcsösen akar, egy idő után besokall, elfárad, elveszíti a realitásérzékét. Aztán jöhet Kiskovácsi vagy „Lipcsi”.
Kimondhatatlanul sokat köszönhetek a Menhely Alapítványnak, azon belül a Fedél Nélkülnek, hiszen ők adták meg a lehetőséget első írásaim közlésére. Nem hagyhatom ki azokat a régi motorosokat sem, akik a szakadó havasesőben tartották a fejem és az írógép fölött a nejlont, hogy meg tudjam írni dolgozataimat.
Én ezt azzal igyekszem meghálálni, hogy immár lakástulajdonosként és kitüntetett újságíróként továbbra is segítem a hajléktalanokat és a Menhely Alapítvány munkáját.
Most ott tartok, hogy van egy jó munkahelyem, tűrhető fizetésem és egy drágajó főnököm, aki engedélyezte, hogy bármikor odajöhet hozzám, ha ügyes-bajos dolgaiban megakad.
Megjelent 2004-ben, 260. számunkban, az Akiknek sikerült rovatban
Lajos az alapítók közül a leghosszabb ideig, 22 évig dolgozott a Fedél Nélkül terjesztője-, szerzője- és szerkesztőjeként.
