részlet
Címezve tisztelettel Baky Lászlónak, a Fedél Nélkül egyik bölcs szerzőjének
(…)
Tudod, olyan ez a Kürt utca, hogy a járókelők 99%-a célzottan jön ide. Itt a melegedő, van reggeli, kávé, áramlanak a környékbeli hajléktalan emberek a 9 órai nyitásra. (…) Látom az idős urat kalapban, zakóban és vasalt nadrágban felénk haladni lassan. Aprókat lép. Talán ő is olyan nyugdíjas lehet, akinek az állam keveset mér ahhoz havonta, hogy reggelire is teljen? Sokan vannak ebben az élethelyzetben is a melegedőben, szemlesütve állnak a sorban idős, fedéllel rendelkező emberek is reggeliért, elvégre az éhség nem csak a hajléktalanok „kiváltsága” Budapesten.
Szilárd előveszi az egyik újságot, amit most hoztunk ki a szerkesztőségből, az idős úr elé sétál pár lépést és megszólítja, hogy Baky úr, egy percre, dedikálná, kérem? És akkor látom meg először életemben élőben a Baky Lacit, akit minden második héten olvasok a Fedél Nélkülben és benne van a három kedvenc szerzőm között.
Zakója mellzsebéből öt toll akkurátusan kandikál, mellettük pedig egy galamb tolla, díszként. A pipáját nem látom most, hiányolom, megszoktam a képen, de az okos és végtelenül bölcs tekintete ugyanaz és végre a szemembe néz, nem csak a hasábokon mered a távolba. Le vagyok nyűgözve, miközben ő Szilárdnak dedikálja a saját írását és a mi példányunk hátulján látja meg először magát a balatoni nyaralás képei között. Én nem tudok szóhoz jutni, elakadt a szavam régen, csak hallgatom kettejük párbeszédét és érzem, hogy többet tanulok csendben, mint beszélve.
(…)
Aztán elindulunk a pályára, a táskámban pihen gondosan összehajtogatva az aláírt példány, nehogy véletlenül még eladjam a kincsünket. Fehér ég alatt, házsorok között süvítő szélben állok már a sokadik villamosmegállómban, várva a következőt a Jászain. Emberekkel tömött a járat, de nekem csak az a lényeg, hogy a Moszkva térig eljuthassak, elvégre az az enyém és kérlek, srácok, ne javítsátok át Széll Kálmánra semmilyen körülmények között a tördelésnél. Behúzódom az újságokkal a csuklóhoz, ölelve a portékámat, de emberek felé moccanni szinte képtelenség.
(…)
Haladt a villamos a Jászaitól a Margit-híd felé, én pedig először nem mást láttam meg a tömegben, mint a Bakyt. Ott állt az a nagy, szépen öltözött, kölnibűzös massza a villamoson. Kopasz, szakállas és napszemüveges fiatalok a még mindig borult időben, bölcsész lányok félszegen, felfedezem a hipster-divat utolsó leheletét a feszülős férfi farmerokon, öltönyös urak, akiket nem sűrűn jár át a szociális érzékenység. (…) Egy idő után megszokod a „tipikus típust” és megtanulod rögtön kiszúrni azt, aki valamiért kicsit más, kicsit különleges. Baky olyan volt azon a szürke villamoson a fehér ég alatt keménykalapjában nekem, mint az álruhás Esterházy. Baky, aki soha nem adott el egyetlen Fedél Nélkült sem, de a legtöbb számot megtiszteli a saját írásával, közvetve pedig, ha belegondolsz, az egész négyeshatost is.
Durván csikorog, rángat a hídon a villamos, kapaszkodik a nép, kapaszkodik a Baky is. Valaki már megrángatta ezt a járatot, látom, hogy egy utas Fedél Nélkült olvas. Azt a számunkat, ahová három gyászjelentés került, többek között azé a Csábi Istváné is, aki a személyes kedvencem volt. Olvassa a hölgy az újságunkat, pont a Baky írását a balatoni nyaralásról, a szerző pedig ott áll tőle fél méterre. Keserédes mosolyt csal a hölgy arcára Baky és bárcsak felkiálthatnék, hogy nézd, nézd, most láthatod, mit adsz az olvasóidnak! Álldogál a Baky, némán mered a Dunára, látom, hogy egy árva hangot sem hall a környék morajlásából. Közben a hölgy arcán észreveszem, ahogy egyre tovább olvas az újságban és gondolkozni kezd. Nyertünk azt hiszem, még egy embert, aki nem akar minket kitiltani a közterületekről a humánum jelszavával.
De odaérünk a Budai hídfőre. Tolakodnak az emberek ki a villamosból, lökdösik egymást. Biztos gáz, ha csak a két perccel későbbi hévet érik el, tudom. Baky a legvégén sétál komótosan, a galambtoll még mindig ott figyel bal mellzsebében. Üresebb lett akkor a négyeshatos. Keletkezett egy vákuum.
És akkor kérlek, most gondolj bele, kedves olvasóm. Nézz körül a villamosokon, a megállókban, a forgalmas tereken. Ott sétálunk el melletted mi is. Nem csak Baky, hanem a másik kétezer terjesztő és az a számlálhatatlan budapesti fedél nélküli tömeg, akik mind-mind egy-egy emberi sors.
Akik küzdelmet folytatnak az emberhez méltó életért, azt hiszem, megérdemelhetik azt. Végül pedig az utolsó tisztességet, az emberhez méltó halált is.
Remélem, hogy Baky fennmarad örökre az emlékezetben. Remélem, hogy Csábi is, Leé is és mindannyian.
Hiszem, hogy a Fedél Nélkül munkatársai és terjesztői szívében örökké élni fognak.
Hisz mindannyian ott élünk már egymás szívében, mi, akik minden reggel találkoznak ott, a szerkesztőségben és együtt nevetnek az élet minden örömén és búján.
2014 nyár
Flórácska, a 2121-es számú terjesztő
fotó: Szenográdi Réka
