Básti Julit édesapja óvni próbálta a színészi pályától, de óriási szerencsénkre a művésznő már gyerekként biztosan tudta, hogy ez az ő hivatása. Básti Juli évtizedek óta hihetetlenül sikeres színészi alkotásokat hoz létre minden színpadi műfajban, tragédiában, bohózatban, musicalben, de filmszerepeiben és énekes előadóművészként is csodálatos. Munkáját a szakma díjakkal jutalmazta: Kossuth-díj, Jászai Mari-díj, A Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje, Prima primissima-díj, és örökös tagja a Halhatatlanok Társulatának. Legkedvesebb jutalmának a közönség szeretetét érzi.
A Pletykafészek című előadás előtt beszélgetünk, melyet 12 éve játszanak nagy sikerrel. Miért ilyen sikeres ez az abszurdba hajló bohózat?
Ebben a darabban pici a szerepem, egy bolondos nőt játszom örömmel. Semmi nehézséget nem okoz, ezzel együtt természetesen arra törekszem, hogy mindig érvényesen fogalmazzak, ne váljon rutinná. A darab sikerének titka az örök téma: minden házasság rémes, de még nem találtak ki jobbat. Remekül van megírva, nagyon jó színészek játszanak benne. A nézők éheznek a nevetésre, hogy elfelejtsék a napi gondjaikat. Komoly mondanivalója, hogy az igazság úgyis mindig kiderül.
A Mary Page Marlowe, Tracy Letts darabja, amelyben négyen alakítják a főszerepet életének különböző szakaszaiban. Nagyobb szerep, és a téma is rendkívül érdekes.
A darab témája nagyon aktuális. Hála istennek, ma már születnek ilyen darabok! Arról beszél, hogyan torzul a nők sorsa egy férfiakra szabott társadalomban, hogyan próbálnak harcolni az egyenlő esélyekért. Arra, hogy igazán egyenlőek legyünk, még sokat kell várni, de legalább kis lépéseket tettünk már! Még sokáig léteznek olyan helyek, ahol a nők nem járhatnak egyetemre, nem mehetnek fedetlen fővel az utcára, nincsenek jogaik, miközben számos a kötelezettségük a férjükkel, a családdal szemben. Elcsépelten hangzik, de egy nőnek is lehetnek vágyai a gyerekszülésen és a háztartáson kívül, mi is emberi lények vagyunk. Szerencsére ma már egyre többen próbálják megfogalmazni, az emberek lelkébe, fülébe, szívébe eljuttatni ezt az egyszerű igazságot. Egyébként meg a színházba a nők hozzák el a férfiakat, és jó is, hogy jönnek, mert van min elgondolkodniuk.
A színháznak feladata a tanítás?
A színháznak az a feladata, hogy tükröt tartson, neveljen, de közben szórakoztasson. Azok a legjobb darabok, amelyek a mélybe taszítanak és a magasba emelnek. Nevetés, sírás, sírás, nevetés. A Jó emberek például ilyen darab volt. Margie figurája életem egyik kedvenc szerepe volt. Vagy ott van például a Nem félünk a farkastól – Martha szerepét játszottam – zseniálisan úgy írta meg Edward Albee, hogy végig nevetünk George és Martha küzdelmét figyelve, csak az utolsó percekben válik a játék véresen komollyá. A világ egyik legtöbbet játszott darabja, mert pontosan tudja, hogyan kell a szívbemarkolót és mulattatót vegyíteni.
A Centrál Színház, ahol már évek óta társulati tag, leginkább a szórakoztatást tűzte ki célul. Pályája során azonban Kaposváron, majd a Katonában és a Nemzeti Színházban, ahol szintén sok évig játszott, többségben voltak a műfajilag súlyosabb darabok, tragédiák.
A színház a pillanat művészete. Ha aznap este nincs elbűvölve a néző, minden hiába. Nincs az a mélység, az a mondandó, ami az ő szeretetét, rajongását nélkülözhetné. Van különbség a színházak darabválasztásában, – amit a támogatás különbsége is tesz –, de itt, a Centrálban sem csiklandozni hívjuk a nézőt. Azt tesszük mi is, ami a színház legnemesebb célja, a közös életünkről beszélünk. Egyébként a katonás, a kaposvári előadások is akkor voltak igazán sikeresek, ha nem kizárólag komorak voltak. A jó tragédian is lehet, sőt kell is nevetni. Akár Csehov, akár Shakespeare van színpadon, szórakoztat is, hacsak nem rosszul van játszva. A Három nővér nem lett volna világsiker, ha vontatott, komor előadás lett volna. Remek szerepek vannak benne, és ellenállhatatlan a humora is. Ascher Tamásnak nagyszerű érzéke volt ehhez a kettősséghez, szenzációsan rendezte meg. A nézők nevettek, élvezték, majd öt perc múlva mindenki zokogott.
Pár hete, március 27-én a színházi világnapon Samiha Ayoub egyiptomi színésznő üzenetét olvasta fel Centrálban. Ön mit gondol a színház jelentőségéről?
Az ötlet, hogy legyen színházi világnap, szép és nemes gondolat. Mindig felkérnek egy ismert színészt, drámaírót vagy rendezőt, hogy fogalmazza meg gondolatait a színházról, aktuális helyzetéről a világban. Az emberek több ezer éve járnak színházba, nem fogunk kimenni a divatból. A televízió megjelenésekor kezdték mondogatni, hogy ajjaj, vége a színháznak. Később a multiplex mozik elterjedésével és az internet miatt is kongatták a vészharangot. Szerencsére jöhet bármi új, a színházba járást, az együtt töltött lélegző időt, a közösen átélteket semmi nem pótolja, erre rettentő nagy szükségünk van. És igenis fontos, hogy kimozduljunk otthonról, hogy összegyűljünk egy kitüntetett helyen, hogy közös legyen az élmény, hogy együtt éljünk át valami nem hétköznapit, valami nagyszerűt.
Szülei színészek voltak, gyakorlatilag színházban nőtt fel. Volt elképzelése arról, hogy mit adhat ez a pálya? És azt adta?
Mindig arról álmodoztam, hogy színész leszek, és ez majd jó lesz, és így is lett. Nem mondom, hogy nem voltak nehéz szakaszok az életemben, hogy nem volt olyan, amikor nem éreztem magam jól egy színházban. Akadt konfliktusom igazgatóval, rendezővel, ez természetes ezen a pályán, de azt, hogy mást csináljak, elképzelni sem tudtam. Evidens volt, hogy színész leszek. Tudtam, hogy ez való nekem, színpadon ábrázolni az embert, kivívni a nézők szeretetét és megajándékozni őket az élménnyel: adni. Amikor hatással van valakire az előadás, nekem öröm, hogy én segítettem hozzá. Fontos kapni és fontos adni is, amink van, azt bele kell tennünk a közösbe.
Egész pályája során elképesztően sikeres. A díjak mellett mi jelenti a legnagyobb sikert?
Fontosak a díjak, mert a szakma elismerését jelenik, a vállveregetést, hogy mehetsz tovább, de a legnagyszerűbb érzés, ha a nézők szeretnek. Nem csak a taps, vagy a hujjogatás mutatja, már játék közben is érezzük, hogy tetszünk a közönségnek. Az évek során kifejlődtek a csápjaim, öt perc után érzem a hangulatukat, a kíváncsiságukat, hogy kik ülnek ott, és mennyire szeretik az előadást. Néha az is előfordul, hogy alig-alig reagálnak bármire, a végén mégis óriási taps van.
Tudjuk, hogy színészóriás édesapja, Básti Lajos tiltotta a színészi pályától. Ön adott tanácsot a gyermekeinek ezzel kapcsolatban?
Határozottan nem. Erősen törekedtem arra, hogy ami a szüleimtől nekem rosszul esett, azt soha ne kövessem el a gyerekeimmel szemben. Szerintem a nevelés legfontosabb alapja a bizalom. Hinni kell a gyerekedben és csak példát lehet mutatni. A gyerek látja, hogy hogy élsz és azt fogja követni, pont mint a kiskacsák.
Énekel is, Dés László dalaival koncertezik, lemezen is szerepel. Az éneklés mit jelent az életében?
Az éneklés annyira felemelő érzés, azt prózai előadásban nem is lehet érezni.
Már gyerekkoromban is imádtam, aztán a főiskolán is énekeltem, majd a Madách Színházban eljátszottam Sally Bowles-t a Kabaréban. Csodálom és magas polcra helyezem ezt a műfajt. Az éneklés zseniális dolog, mert amikor már szétfeszíti a szívedet az érzés, elkezdesz énekelni. Nádasdy tanár úr erre tanított engem. Nagyon boldog voltam, amikor annak idején Dés László felhívott, hogy csináljuk együtt lemezt. Dés zseniális zeneszerző, Bereményi Géza szövegei pedig csodálatos ékszerek, ezeket énekelni maga a boldogság. A múlt nyáron is rengeteget utaztunk, és most is sok helyre megyünk majd koncertezni. Izgatottan várom a májusi nagy koncertet az arénában, ahol Mácsai Pál, Für Anikó, Nagy Ervin és én fogunk énekelni Dés Lászlóval, de csatlakozik Tóth Vera és Geszti Péter is. Egy Dés koncert igazi feltöltődés számomra. A születésnapi koncertjén először énekeltem sportcsarnokban. Több tízezer ember óriási figyeleme és szeretete áradt felénk, úgy éreztem, mintha nem is a színpadon állnék, hanem két méterrel fölötte lebegnék. Életem egyik legkülönösebb élménye volt.
A filmezés is hatalmas sikereket hozott Önnek.
Az egész fiatalságomat végigfilmeztem, minden nyáron forgott valami, több valami. Akkor még nem volt casting, hanem áprilisban felhívtak, hogy engem választottak, menjek, dolgozunk. Szerencsére idén megint sokat forgattam, a Pepe második évadát vettük fel. Egészen másképp kell játszani a kamera előtt, nem kell annyi mimika, akkora hangerő, mint a színpadon. Más műfaj, más kihívás, de imádtam filmezni mindig, és ez így is maradt.
Olvastam, hogy a kutyájával segíti egy gyerekekkel foglalkozó alapítvány munkáját.
Mindig is voltak nagy kutyáink. 13 évig élt velünk Borisz, egy kuvasz és ónémetjuhász keverék, majd 14 éven keresztül Sári a sárhegyi pásztor. Eleinte a kertben, aztán öregecskén egyre többet a lakásban. A rengeteg szőrt nagyon nehéz volt takarítani. Kitaláltam, hogy végre olyan kutyát szeretnék, akinek nem hullik a szőre. Kinyomoztam, hogy a labrador és az uszkár keveréke éppen ilyen. Németországban találtam egy tenyészetet, ahonnan aztán a következő „labradoodle” kutyánkat, Fülöpöt hazahoztuk. Tudtuk, hogy okos fajta, de a mi kutyánkról már pici korában kiderült, hogy még a fajtájához képest is ritka képességei vannak. Éreztük azt is, hogy valami munka kell neki, hogy nem unatkozhat. Elvittem falkázni, hogy szocializálódjon, és a kutyapedagógus Varga Viktória, felismerve a képességeit, javasolta, hogy Fülöp terápiás kutya legyen. Nagyon boldog voltam, mert ennél jobb feladat egy kutyának nem is lehetséges. Jó neki is, mert elfoglalt, és segít a gyereknek, és jó azoknak is, mert nagyon szeretnek játszani vele. Most is volt nálunk egy kétéves gyerek, mindent hagyott neki. Nekem nem is mindig adja oda a labdát – ami persze nem helyes – de a kiscsajnak azonnal odaadta. Jó látni a világban a harmóniát, az együttműködést, a kutyákat, a gyerekeket. És hogy jön a tavasz!
Fridrich Piroska
Fotók: Puskás Samu
