Németországban, Gerában születtem 1972-ben, édesanyám német, édesapám magyar állampolgár volt. A gyerekkoromból igazából nem is élmények jutnak eszembe, inkább fájdalmak, traumák, amik sokáig feldolgozatlanul kísértek. Két és fél éves koromban édesanyám egy hideg, elhagyatott lakásban hagyott. Rendőrök találtak rám, a kihűlés állapotában, kék foltokkal a testemen. Sokáig kísértett egy álomkép, ahogy fekszem az oxigénsátorban. Persze idővel rájöttem, hogy nem álom volt, hanem a valóság. Anyámat aztán lecsukták kisgyermek veszélyeztetéséért, a testvérem az anyai nagyszülőkhöz került, én pedig intézetbe.
1978 decemberében megjelent az intézetben édesapám, és elhozott magával Magyarországra. Nem tudtam hová tenni, de 6 évesen mégis éreztem egyfajta felszabadulást. Ott volt a remény, hogy jobbra fordulhat a sorsom. Itt ismét nagyot kellett csalódnom. Apám alkoholfüggő volt és sokszor rendkívül agresszív. Tiltva volt az egyetlen nyelv használata számomra, amelyet ismertem. Háromnegyed évet kaptam arra, hogy megtanuljam a magyar nyelvet annyira, hogy iskolaképessé váljak. Apámnak az akkori párjától van még két gyereke. Amíg ők játszhattak, nekem tűzifát és téglát kellett hordanom, etettem, ganéztam az állatokat, kertet műveltem. Balkezes voltam, és hogy átszoktassanak a jobbkezességre, a balt lekötötték. A sok cipekedésnek az lett az eredménye, hogy 7 éves koromban heresérvvel műtöttek. Később előkerült a nadrágszíj is, mint nevelő eszköz, vagy ököllel vert, esetleg a földön fekve rugdosott az apám. Később megbetegedett. Titkon abban reménykedtem, hogy meghal, és többé nem tér vissza.
16 évesen magamhoz vettem az igazolványomat és a kabátomat. Nem tudtam merre tovább, csak azt, hogy el onnan. A vonaton találkoztam egy osztálytársammal, neki elmeséltem az otthoni dolgokat. Miután végighallgatott, beszélt az édesanyjával, aminek az lett a vége, hogy befogadtak a családjukba. Elkezdtem dolgozni, mellette eljártunk diszkóba és focizni. Itt már nem vetettem meg az alkoholt, nem akartam kilógni a sorból. Később persze rájöttem, hogy a múlt elől való menekülés sokat közre játszott ebben.
Úgy kerültem az utcára, hogy ez a barátom egy balesetben életét vesztette. Ezután nem akartam náluk maradni, és az utcát választottam. Egyszer a Máltai Szeretetszolgálat utcai gondozói találtak rám az utcán betört fejjel. Újraélesztettek, azután egy csontszilánkot távolítottak el az agyvelőmből. 3 éve agyhártyagyulladással is kezeltek, amikor már a gyógyulás útjára léptem az alkoholizmusból. Rendbe akartam hozatni a fogaimat, így elküldtek a szájsebészetre. A kezelés után kiderült, hogy előző beteg után nem fertőtlenítették az eszközöket. Az illető fertőző agyhártyagyulladásban szenvedett.
2017 óta élek józan életet. Ezalatt mindössze egyszer botlottam meg. Ahhoz, hogy előre tudjak nézni és ne ragadjak a múltamban, leginkább a terápiás csoportok és a józan társaimmal való kapcsolataim és a velük való beszélgetések segítenek. Egyszer éreztem, hogy körülöttem van Isten. Számomra egy Isten van, ő, akit akkor éreztem. Akiről tudom, hogy ma is vigyáz rám és gyermekeként szeret. Szeretnék minél hamarabb teljesen felépülni, és nagyon szeretnék egy saját kis „lakhandit” is.
Az utóbbi időben elkezdtem kézműveskedni, rajzolni, gravírozni, faragni és üveget festeni. Ezenkívül drótból meg fonalból készítek virágokat. A terveim közt szerepel, hogy indítsak egy oldalt „René világa” címmel a Facebookon, ahol közzé tehetem az alkotásaimat.
szöveg: Király Sándor
fotó: Mihályi Szofi
szerkesztő: Benkcsik Panna
