Tóth Krisztina költő, író érdeklődve figyeli az embereket és az élet dolgait. Érzékeny szemmel, sokkal többet és pontosabban lát, mint mások. Felfedez olyasmiket, amik az átlag szemlélő előtt titokban maradnak. Amikor verseit, novelláit, regényeit olvassuk, szavai, képei nyomán közelebb kerülhetünk másokhoz, de megsejthetünk valamit saját érzéseinkről, saját életünk titkairól is.
Április közepén Londonban járt a könyvkiállításon. Mi történt ott?
A második könyvem jelent meg most angolul. Az első a Pixel volt, ez pedig a Vonalkód.
A Vonalkód a 70-es évek végén, a 80-as évek elején játszódik Magyarországon. Ebben a könyvben lényegesebb a történelmi háttér, mint a Pixel esetében. Kíváncsi vagyok, hogyan fogadják majd az angol olvasók. A bemutatón nagyon pozitívan reagáltak, volt, aki már olvasta az egészen friss könyvet. Különösen tetszik a könyv design-ja. A tervező az egyes fejezetek aljára fekete csíkokat rakott, és ezek együtt egy vonalkódot adnak ki, ha oldalra fordítjuk a könyvet.
Az írásaiban nyomon követhető valamilyen szerkezeti vezérfonal, vonalak, pontok, terek. Miért így építkezik?
Amikor elkezdek valamit írni, először mindig a szerkezetet képzelem el. Biztosan azért, mert annak idején szobrász szakon végeztem.
Egy szobor felépítésénél azzal indítottunk, hogy megcsináltuk hozzá a vázat, annak kellett jó arányúnak és megfelelő teherbírásúnak lenni. A prózaírásnál is először a vázszerkezetet kell végiggondolni, utána jöhet a történetek részleteinek kidolgozása. Vonzódom a megkonstruált struktúrákhoz, mint a Vonalkód esetében a vonalas címekből összeálló vonalkód vagy a Pixel című könyvnél az egymásba átjáró történetek, a feltűnő és eltűnő szereplők.
Egy kisebb struktúrában is meg kell találni a megfelelő arányokat, de a versnél ez valahogy ösztönösen adódik. Szeretek játszani a formákkal is. Ha például kötött formában írok, az eleve ad egy szerkezetet.
Legutóbbi verseskötete a Bálnadal, melyben szonettek és haikuk is vannak.
A haiku ciklus akkor született, amikor Kínában tettem egy hosszabb utazást. Inspiráló volt, hogy milyen természetességgel használják ezt a formát. Addig kicsit idegenkedtem a haikutól, mert itthon kevés jót olvastam. Fodor Ákos például csodálatos haikukat ír és Bertók László is, de gyakran lehet modoros haikut olvasni. Kínában megértettem, hogy ez nem csak egy keret, hanem egyfajta abszurd gondolkodásmód hatására rakódik össze egy ilyen vers, a játék öröméből születik. A szonetteknél is igyekeztem egy struktúrát megteremteni a terekkel. Minden szonett címében szerepel a tér, és ez mint szervező erő összefogja ezt a szonettciklust.
Költőként kezdte a pályáját, sikerrel. Hamarosan a kortárs költészet egyik meghatározó alakjává vált. Az elején nem is gondolt prózaírásra?
Sokáig eszembe sem jutott prózát írni. Valamikor a harmincas éveim elején gondoltam rá először, hogy jó lenne történeteket mesélni. Akkoriban írtam már olyan verseket, amelyekben mikrotörténetek voltak. Egyre inkább éreztem, hogy a narratív versek mellett, igazán szeretnék sztorikat mesélni. Akkor született a Vonalkód 2005-ben. Azóta folyamatosan írok prózát is.
A mesterségbeli tudás, a művészet vagy talán az érzékenység lehet a legfontosabb költői, írói tulajdonság?
A kíváncsiság a legfontosabb, az, hogy nyitott vagyok a történetekre. A költészethez pedig jól jön a sűrítésre való képességem. Egy képben meg kell lássam a történetet, egy történetkockában, pedig a nagyobb történetet. A talált képekre való érzékenység az olvasással alakul ki és azzal, ha valaki kicsit több részletet fedez fel a világból, mint amennyi a közvetlen hétköznapi működéshez szükséges.
Ez képesség vagy tanulható?
Szerintem javarészt képesség. Nyilván a mesterségbeli részét el lehet sajátítani. Mindenki meg tud tanulni szonettet írni, régen ez tananyag is volt az iskolában. Bárki megírhat egy alkaioszi strófát, ha megtanítják neki, de attól nem lesz költő. Költőnek lenni egy kicsit a kívülállás és a dolgokra való fókuszálás képessége is. Amikor megy egy óvodás csapat, mindenki előre néz és énekel, van egy gyerek, aki a járda mintázatait figyeli. Ő a költő. A költő mindig kicsit máshova néz, mint a többiek.
Voltak írók, költők, akik hatottak Önre, akik segítették a fejlődését?
Az első döbbenetes olvasmányélményem, ami valósággal kifordított magamból, Thomas Manntól a Tonio Kröger és Szophoklésztól az Antigoné volt. Tizenöt éves voltam. Emlékszem, hogy amikor a gimnáziumban el kellett olvasni az Antigonét, mindenki húzta a száját, hogy mi közünk lehet nekünk ehhez a műhöz. Én pedig mélyen azonosulni tudtam Antigoné lázadásával, pont betalált a kamaszkori lázadó énembe. Később pedig rengeteg költészetet olvastam, Radnótit, Kosztolányit, József Attilát. Érdekes, hogy Ady, középiskolás koromban legalábbis, kevésbé hatott rám. Talán mert, azt nagyon férfi költészetnek éreztem. Kosztolányival sokkal jobban tudtam azonosulni. Szabó Lőrinc pedig a fellazított formákkal és a különös rímekkel hagyott bennem nyomot. Később Kormos István, a kortársak közül, Tandori és Petri, az egyetemi éveim alatt Vas István a hosszú, laza szerkezetű, narratív verseivel. Elég sok francia költőt is olvastam. Prózában Mészöly Miklóst szerettem nagyon, a tényszerűsége, a szárazsága és a filmszerű látásmódja miatt. Érdekes, ahogy fotószerűen ábrázol, miközben ez a realista kép mégis csak kap valami mágikus súrlófényt.
Fontos a műveiben a titokzatosság?
Nem kell titokzatosnak lennie, de fontos a titok, hogy valami legyen benne, ami első olvasásra nem mutatkozik meg.
Kritikusai szerint negatív szereplői felett sem ítélkezik, hanem mindent együttérzéssel figyel és ábrázol.
Egy irodalmi műben nem arra van szükség, hogy én mondjam meg, mi a jó és mi a helytelen. Sokkal fontosabb, hogy a minél pontosabb kép az olvasóban szülessen meg.
Legutóbbi regénye, A majom szeme a tavalyi könyvhétre jelent meg. A disztópikus jövőkép igazán sötét. Felfoghatjuk egyfajta jóslatnak a jövőre nézve?
Reméljük, hogy nem jóslat! Inkább a végiggondolása annak, hogy a folyamatok, amelyek körülöttünk zajlanak, hova vezethetnek. Nem Magyarországról vagy Budapestről szerettem volna írni. Játszódhatna bármelyik nagyvárosban, de a szereplők és egyes jelenetek azt sugallják, hogy Közép-Kelet-Európában vagyunk.
A címszereplő majmon kívül egy tragikus sorsú macskacsalád is része a történetnek, más könyveiben is előfordul állatok szimbolikus ábrázolása. Miért?
Az állatok gyakran válnak áldozattá. Nagyon közel érzem magamhoz az állatokat, ezért sokszor ábrázolom őket úgy, mint akik a legkiszolgáltatottabbak, mert egyáltalán nem figyelünk oda rájuk. Ebben a regényben is mindenki kihasználja, kizsákmányolja a környezetét, embereket, állatokat egyaránt, de ők a legvédtelenebbek, úgy mint a gyerekek.
A regény központi motívuma, a képekkel dokumentált egykori rhesus majom kísérlet is ezt mutatja.
Már kamaszkoromban is állatvédő voltam. Volt egy könyvem, A tudomány áldozatai, a címlapján éppen az a rhesus majom volt látható, amely ebben a kísérletben szerepelt. Az állat fotója központi szerepet kapott ebben a regényben. Már akkor is nehezen tudtam azonosulni az állatkísérletekkel. Noha tudtam, hogy ezek tudományos célt szolgálnak, nehéz volt elviselni a gondolatot, hogy élőlények szenvednek és pusztulnak el az emberek érdekében.
A sötét tónusú ábrázolás mellett a humor is jelen van a regényben.
Remélem, hogy nem csak itt, hanem minden könyvemben, A majom szemében is, érzékelhető a humor, de különösen ott van a gyerekkönyveimben. Amikor gyerekkönyvet írok, a fáradt szülőkre is gondolok, hiszen én is halálosan kimerült vagyok, amikor a kislányomnak olvasok esténként. Most kezd csak kinőni az esti olvasásból, pedig már tizenegy éves. Amikor a fiam kicsi volt – ő most már huszonöt éves – azért szerettem például A kis Nicolas sorozatot felolvasni, mert azon én is nagyon jól szórakoztam. Jót tesz, ha több rétege van egy olvasmánynak és a szülő is élvezi.
Hogyan kezdett gyerekkönyveket írni?
2003-ban meghívtak Londonba de nem tudtam a kisfiamat is vinni. Hoztam a Hamleys áruházból egy mackót neki. Teljesen elbűvölt, hogy a mackókhoz különböző ruhák voltak: ápolónő ruha, pilóta ruha, kiránduló ruha. Hoztam neki egy felöltöztetett Paddington mackót. Innen indult az első gyerekvers. Nem volt a fejemben, hogy én most gyermekirodalmat csinálok, ahogy annak idején a prózaírásba se azzal a céllal fogtam, hogy na, mostantól prózát is írok majd. A fiamat szórakoztattam az első gyerekversekkel, meg persze magamat is. Később a Malac és Liba sorozatot már a kislányomnak írtam.
Most adtam le a 8. és a 9. könyvet. A 8. most jelenik meg az Ünnepi Könyvhétre, a 9. pedig majd ősszel. Az utóbbiban Halloween jelmezbe öltöznek az állatok.
A Könyvhétre felnőtteknek is készül könyvvel?
Egy novelláskötetem is jön az Ünnepi Könyvhétre, a címe, Ahonnan látni az eget. Az utóbbi négy-öt évben született novellák szerepelnek benne. Hőseik talajtvesztett, elbizonytalanodott emberek, akik épp eltévedtek az életük egy szakaszán.
Nemrégiben a fiával együtt léptek közönség elé, szintén nagy sikerrel.
A fiam zenész és néhány éve elkezdett kortárs szerzők verseire dalokat írni. Az én verseim közül is feldolgozott párat, nagyon szépek lettek, örültem neki, de jellemzően más kortárs költők verseivel dolgozott. Évek alatt egyre több szóló dal született, és tavaly meghívtak bennünket Erdélybe. A fellépés olyan jól sikerült, hogy arra gondoltunk, hogy ezt az összeállítást műsorrá kellene bővíteni. Küldtem neki még szövegeket, melyekből szép dalok születtek. Saját dalszöveget is ír, saját zenéjéhez, amelyek szintén elhangzanak a műsorban. Ezek jól összekapcsolhatók az én verseimmel, így kerek, izgalmas előadást sikerült összehozni.
Hosszú évekig részt vett a Fedél Nélkül művészeti pályázatára beérkezett művek zsűrizésében, az év legjobb alkotásainak kiválasztásában. Milyen tapasztalatokat szerzett ezzel?
Éppen a múltkor néztem utána a fényképek alapján, hogy nem is nyolc, mint azt hittem, hanem tizenkét éven keresztül vettem részt a válogatásban. Nagy élmény volt ezeket a verseket válogatni, és a prózák között is mindig voltak izgalmas darabok. Nagyon szerettem ezt a munkát. A fiam is bevonódott ebbe, többször szerepelt felnőttként a zenekarával a díjátadón.
Mindenki számára megtartó erő, ha fókuszál valamire és formát kell adnia valaminek. Akkora önfegyelmet és koncentráltságot kíván, hogy valami belső tartalmat adekvát módon megjelenítsünk, hogy az bármilyen alkotónak nagyon nagy energiát ad vissza. Fontos, hogy pozitív visszacsatolás legyen, hogy akik írnak, érezzék, hogy a művük értő fülekre talál. Az irodalom párbeszéd: megosztjuk egymással a történeteinket és ráismerünk a saját történeteinkre mások írásaiban. Számomra is ezt adja az írás, egész életemben írtam. El sem tudom képzelni, milyen lehet az, ha valaki nem érzi szükségét, hogy reflektáljon a világra.
Fridrich Piroska
