706. szám A Mi Kis Családunk

Elekes Ágnes: Lustálkodás kizárva

By

Nehezen tudnék elfogultság nélkül felvezető sorokat írni róla, mentségül, rászolgált az elfogultságra. Egyszerűbb lenne egy kép a jobb kezemről, mert ő az nekem. A sokszor két bal kezemet leváltja, ha kell, játékos gyerek akit lelőni sem lehet, igazi rosszcsont aki hülyeségeket pakol a retikülömbe, hogy aztán otthon értetlenül nézzek, mi a fene ez, máskor csak rámnéz és annyit mond, téged megsebeztek nagyon amióta nem láttalak, pedig profi smink és még profibbnak hitt mosoly az arcomon, de átverni nem lehet, mert figyel, naprakész mindenből, legyen az újság címlapja vagy épp az apróhirdetések, kitűző lejárat , a terjesztőink problémái vagy lelkiállapot a szomszéd asztalnál. És hős nem mellesleg, a saját élete kacagó túlélője. Ági.

1970-ben születtem Hódmezővásárhelyen, nagyon kicsiként, a hatodik hónapra. Anyám otthagyott a kórházban, végül a nagymamám vitt haza, 5 éves koromig ők neveltek a papával. Anyu is megjelent néha, amolyan futó kaland volt ő, jött és ment mindig. A nagyszüleimre tekintek szüleimként, apámat nem is tudtam még sokáig, kicsoda. Aztán 5 éves koromban, a saját születésnapján meghalt a nagymamám. Nagypapa nevelt tovább, de kijelöltek nekem gyámokat, a keresztszüleim lettek azok. Egyszer hazajött viszonylag tartósan az anyám, arra emlékszem, hogy elvisz egy kórházba és mutat egy nagy fekete hajú kisbabát, hogy ő a testvérem. 1975. március 7-én született, Mária néven Szegeden. Egy éves volt, amikor el kellett búcsúznom tőle, titkos örökbefogadással örökbe adta anyu, addig néha meglátogattuk.

Ebben a furcsa, de nagypapa miatt boldog közegben nevelkedtem, ő csacsifogatos volt, mit tagadjam, inni is szeretett, de engem is. Ha hazafelé az utcai lámpánál is kellett néha megírnom a leckémet, akkor is éreztem, hogy fontos vagyok, számítok neki. Azt hittem, mindig gyerek maradok, valahogy nem is álmodtam nagyobb dolgokról, a testvérem hiányzott csak, azt, hogy valamikor egymásra találunk, a mai napig nem adtam fel. Anyámnak lett egy élettársa és magához vett. Iskolát és otthont kellett váltanom.

Általános után anyám nem engedte, hogy abba a suliba menjek, ahova felvettek és ahol képzőművészetet tanultam volna, tehetségesnek tartottak. Egy közgazdasági szakközép 2 éves gyors és gépíró szakára fértem már csak be, egy évig úgy mentem, hogy gyűlöltem. Aztán egyszercsak megráztam magam, mert eszembe jutottak a nagyapám szavai, aki szerint nem mindig azt csináljuk, amihez kedvünk van, de valakinek az is öröm és abból fakadó szeretet valahogy visszaszáll ránk. Próbálok mindenbe szeretet csempészni, életre szóló tanítás volt ez. Az iskola után elhelyezkedtem a porcelángyárban, mint titkárnő, előtte is dolgoztam ott szünetekben, igaz, akkor megengedték, hogy írókázzak.  19 éves koromig ott dolgoztam, akkor szültem. A fiam ugyan erőszak gyümölcse, a nevelőapám fia erőszakolt meg, de én akkor is tudtam, hogy erről az az ártatlan gyerek nem tehet és innentől felelősséggel tartozom iránta. Nagyon szeretem. Anyámék össze akartak boronálni az apjával, de itt nem engedtem. Gyerektartásra kötelezték, de ennyi része volt a nevelésben. Elkerültem először a TB-hez dolgozni, aztán az önkormányzathoz, majd onnan a cigány önkormányzathoz közmunkásnak, de segítő munkakörbe. Egy néni minden nap ott ücsörgött, furcsálltam. Aztán egyszer kibökte, hogy ő a nagymamám. Akkor tudtam meg, hogy félig cigány származású vagyok. Egyik terület hozta a másikat, míg végül tehetséggondozással kezdtem foglalkozni. Anyám elszedte és elitta az összes pénzünket, titokban gyűjtögettem, amit tudtam és egy pesti ismerős hívására, aki munkát és szállást ígért, elszöktünk a fiammal, aki ekkor 12 éves volt. A fele sem volt igaz az ígéreteknek, egy udvari faházban laktunk, amit papírral béleltünk ki, hogy ne vigyen ki minket a szél. Tudtam venni egy lakókocsit, a fiam egy évig a parkolóból járt iskolába én meg a három munkahelyemre. Végül az akkori főnökömnek bevallottam mi a helyzet velünk és segített szálláshoz jutni.

Ide a Fedél Nélkülhöz a munkaügyi központ által kerültem, két és fél éve, 10 év után váltani szerettem volna már. Albérletben élünk, a fiam futár, én itt vagyok. Sokat tudok kamatoztatni a történetemből és a tapasztalataimból, úgy érzem, szeretve és becsülve vagyok és végre itt engedik, hogy az önálló gondolataimat valóra válthassam. Már csak arra vágyom, hogy a fiam mindig boldog legyen, legyen egy lakókocsim és járhassam a világot, lenyűgöznek a színek és az épületek, az embereket is színekben látom, az alapján tájékozódom köztük gyerekkorom óta, biztos iránytű. A legjobb lenne, ha a testvéremet is elvihetném magammal ezekre az utakra. A legnagyobb álom őt megtalálni.

szöveg: Nuszer Mirjam
fotó: Csanádi Gábor, Nagy László

You may also like