2024. július 17-én beszálltunk a liftbe. Előtte egy órával érkezett meg az anyukám Szombathelyről, mert aznap koncertezett a gyerekem és le nem maradna róla. Mindent átszervez, csak hogy lássa. Hőség volt már napok óta és én éreztem is, hogy sem a türelmemnek, sem a kedvességemnek nem vagyok a csúcsán, szívja ki belőlem a 40 fok, de menni kell, ezt venni meg azt, boldogító dolgokat persze, csak hát na. A lift amúgy fontos helyszínünk, valamiért kialakult az a játékunk anyával, tán a jó fények és a tükör teszi, hogy szokott onnan szelfit és egészalakos képet kérni rólam, hogy aztán megállapíthassa minden anyai elfogultságával, hogy ma aztán igazán. Nem az a kertelő típus, de valahogy a liftes képek mindig meghozzák az aznapi önbizalmamat, nem nyálasan, hacsak a tükröt rendre leköpő ismeretlen szomszéd nyálát nem számoljuk bele. A jó fények most is megteszik a hatásukat, ránézek a 46 éve ismert arcra a tizediken és csak annyit kérdezek, hogy minden rendben van-e a pajzsmirigyével. Eddig minden rendben volt, de most látom, hogy az egyik szeme furán előre áll, azt mondja rajtam kívül senki nem vette észre, de hát ki is venné észre, én kapaszkodom ebbe a tekintetbe 46 éve. Mire a földszintre érünk újból 3 éves vagyok és már nem a szemébe kapaszkodom, hanem a kezébe és csak őt akarom, csak az anyukámat. Ahogy számol vissza a vérvörös kijelző és mutatja az emeletek számát, úgy számol vissza az eddigi életem és a földet érésbe akkorát tanyálok, mint eddig soha. Agydaganat. Nem akarta elmondani, mert olyan szép ez a nap. És kérve-kér, hogy élvezzük a koncertet. És amíg a gyerek turnézik, ne mondjuk el. Két és fél napom van gyereklétben, ő másnap hazautazik, mert tényleg friss a dolog, az, hogy mekkora az ellenség csak pénteken tudom meg, az MR után. Szombaton jön haza a gyerek, beszélnem kell vele. Ismét felnőtt vagyok, sőt. Öreg. Amikor ezt írom, még nem tudjuk, mikor fogják operálni. Mire Önök olvassák, már tudni fogjuk. Remélem túl is leszünk rajta-gondolom az egyik percben. A másikban meg azt, hogy félek, rettegek és még valameddig legyen így minden. Ez utóbbi ritkább, mert ez a valami már úgysem az, amit eddig életnek tudtam. Legyen minden úgy, ahogy neki a legjobb lesz. Keresem a bennem élő optimista, ha úgy tetszik hívő embert, nem felekezetileg csak úgy alapvetően, függetlenül a ceremóniáktól, de nem lelem. Félek.
Vasárnap kimegyünk utcázni. A kolléga rendes nagyon, felajánlja, hogy megoldják, legyek csak itthon, de én kötöm az ebet a karóhoz, jót fog tenni, fejest ugrottam a fájdalomba, de ideje tényleg felnőni, most én jövök, én gondoskodom, a gyerek a barátnőjéhez megy én meg ki, melózni. Az első helyszínen fekszik valaki, ahogy közeledünk látjuk az élete kellékeit. Takaró, palack, könyvek, utólag sokatmondó címekkel. „Ahol nincs tízparancsolat.” „Az utolsó küzdelem.” Lélegzik? – nézünk egymásra. Megérintem. Az ujjam úgy pattan le a hátáról, ahogy addig soha semmiről. A rendőrök hamar jönnek. Ismertétek? Nem tudjuk, az arca a párnában. Megvárjuk az ügyeletes orvost, ő megfordítja, de nem, én biztosan arcra sem. Az életben nem láttam. A halálban igen, de nevet nem tudok mondani. Csak magamban kívánok neki jó utat és remélem, hogy most már minden jó. A nagy küzdelem megvolt és remélem, azért nincs ott tízparancsolat, mert ott evidencia az, amit itt mantrázni kell. Aztán arra gondolok, hogy én minden bizonnyal be voltam baszva, amikor aláírtam erre az életre a forgatókönyvet és hogy ha ezt filmen látnám, elkapcsolnék, hogy de beteg a rendező. De most nem tudok elkapcsolni. A kánikula kissé alábbhagyott. Várunk most. És lassan elkezdek bízni a nagy rendezőben, hogy tudja mit csinál. Mást nem tehetek. Ez nem a kontroll birodalma. Nézzenek bele a szeretteik szemébe, kérem. Ez a legfontosabb.
szeretettel,
Nuszer Mirjam
