Milyen amikor valami nincs? Már nem úgy, hogy nincs olyan sok, vagy nem pont olyan amilyet akarunk, hanem amikor valami tényleg nincs. Milyen lehet az, amikor valamit úgy igazán nélkülözni kell?
Viszonylag hamar észrevettem, hogy az átlagnál többet foglalkozom azokkal, akiknek nincs, akiknek túl sok van és az egyre erősebb kontraszttal, ami e két embertípus között érzékelhető. Természetesen, amikor erről gondolkozik az ember akkor akarva-akaratlanul a „miért?”, „mitől?” kérdéseknél lyukad ki, ami sok esetben egy megválaszolhatatlan emberiségtörténeti eszme- és kérdéscunamit (megkérdőjelező, társadalommal szembeforduló kétely) indítanak el. Ez a gondolatlavina mindent elsöprő és elindulása pillanatától megállíthatatlanul ellepi az elmét. Veszélyes, az biztos.
Egy viszonylag újnak számító elmélet szerint a nyugati társadalmat alkotó, a luxushoz már hozzászokott, gyakran emberiségfejlődési szempontból negatívan feltűntetett emberek nem azért nem foglalkoznak a vagyoni-lehetőségbeli egyenlőtlenség kérdésével, mert esetleg hidegek, nemtörődömök lennének. Feltevések szerint ők nem az ilyen témákban jártas, mély szociálisérzékkel rendelkezők mögött, hanem pont, hogy előttük helyezkednek el a fejlettségi létrán: ők már hamarabb felfigyeltek erre a fentebb levezetett veszélyfaktorra és önnön egészségük mentésének érdekében eltették a kérdést egy másik életre.
Fontos azonban a helyén kezelni ezt az álláspontot, tudva azt, hogy csupán felvetés mivolta bizonyított. Hogy elfogultságom kizárhatóvá váljon, ismertetem a másik oldalt is: az oldalt, ami a mindent birtokló emberképet sátánként látja és annak semmiféle kifogás lehetőséget nem tulajdonít, megfosztva azt a magyarázkodás és az észérvek felsorakoztatásának jogától. Ez a látásmód a tiszta, eredeti emberképet használja ideája felépítésére, és az ettől való eltérés mértékének érezhető nagyságát találja kifogásolhatónak a 21. századi elkényelmesedett emberben. A belső, gondolati tulajdonságait illetően, ez az eszmerendszer az említett emberképet arrogánsnak, pénzhajhásznak és hatalomcentralizáltnak látja. Úgy gondolja, azért nem törődik azzal, akinek nincs, mert önmagával van elfoglalva, saját szükségletein túl nem képes másért harcolni.
Most, hogy végigvettem ki, miért nem foglalkozik a kérdéssel, itt az ideje, hogy én elkezdjek vele foglalkozni. Ahelyett, hogy a sokat birtokló, nemtörődő ember típusainak eszmerendszerét bolygatnám, inkább foglalkozom azokkal, akiket valamilyen oknál fogva mégis foglalkoztat a téma. Foglalkozom azokkal, akiket, mint engem, napi szinten foglalkoztat ez a probléma, és akik nem tudnak egy szempillantás alatt túljutni a nap mint nap látott és tapasztalt élményeken, amelyek az embertársaink nyomorúságát és tehetetlenségét érdes realitással tükrözik. És Én foglalkozom azokkal, akiknek nincs elég, vagy akiknek egyáltalán nincs.
De mit jelent az, hogy foglalkozom velük? – kérdezi az ember, ha erről a témáról beszélek. Mindössze annyit, hogy az agyamnak azt az emberi részét, ami részvétre és sajnálatra gerjeszt nem lököm el magamtól. Nem fojtom el a bennem nyugvó ősiséget, ami a társaim megsegítését ritmus-szerűen pulzálja az ereimben. Nem hajléktalant, hanem hajléktalan EMBER-t látok az út szélén, nem „migráns”-t hallok üvölteni, hanem segítségkérő EMBER-t. Egyszóval: nem Jelzőket látok, hanem Embereket. Ez alapján pedig, úgy is kezelem őket, mint Embertársaimat, nem pedig mint megbélyegzett húscafatokat: ha kérdez, mert nem tud, válaszolok. Ha kér, mert neki nincs, adok.
Úgy gondolom a korábbi két elmélet ellenére, az Ember az Embert látni elfelejtette. Nem embert lát, talán így könnyebb neki, és így könnyebb az egyre csak növekvő problémának hátat fordítani, arról nem tudomást venni. De, ha én megírtam ezt a novellát, az azért volt, hogy kifejezzem a problémával szembenézés szükségességét. Kifejezzem, mit látok, mit láthat más ember, reménykedve, mikor valaki elolvassa, be tudja magát azonosítani, önmaga mélyére tud végre nézni, és esetleg, talán elültetődik szívében az emberiesség magja, ami a jövőben, százával kikelve, elhozhatja az emberiség régnemlátott erdejét.
