Beszélgető társam Kriszt László rendező, koreográfus, a Kazán István kamaraszínház direktora, akinek egy komoly kérdést szegezek! Ki az a Kriszt László? Ilyenkor mindig nehéz a válasz, hiszen a mindenkori ember, komplexitást, összetettséget feltételez. Ebbe minden beletartozik, a gyerekkor, az ifjúkor a felnőtt kor az idős kor, a megélt hibák, kudarcok, bánatok, sikerek és örömök egyaránt, de ide tartoznak a megélt fizikai és érzelmi élmények, a mesterek, a hozott és elsajátított tudás és kompetenciák. Ez mind mi vagyunk. Most! Ha földrajzi helyhez akarom kötni magam, akkor 40 év Angyalföld a meghatározó. Ha érzelmileg akarom magam meghatározni, akkor a nevelőszülői háttér a gyerekkori iskolák, barátságok az ifjúkori szerelmek. Ha az álmaimra gondolok, akkor a zenés színház a klasszikus balett és musicaltánc, később színházi rendezés-koreográfusság, Ha lelkileg akarom magamat meghatározni, akkor a soha el nem fogyó hit az emberségben, az értékekben. „Az ember a semmihez képest minden, a mindenséghez képest semmi.” Milyen út vezetett a Tripolisz szomszédságából a színházba? A Tripolisztól nem messze laktunk Angyalföldön, a Tahi úton, értelemszerű volt, hogy Tomori általános iskolában jártam, így hamar megismertem az ottani srácokat, akikből mára, nem egy, neves roma muzsikus lett. Persze sokan voltak, akik vagányként élték későbbi életüket. Mit mond neked ez a szó, „vagány”? Nehéz a mai fiataloknak lefordítani, és sokan össze is keverik a csibésszel! A vagányok nem féltek senkitől, kiálltak egymás mellett, szó nélkül indultak egymásért, családjukért, még ha pofozkodni kellett is. De a munkától sem féltek! A csibészek, már inkább a zavarosban pecáztak, sokszor átlépve a törvény kordonján. A 70-es években még így működtek a külvárosi srácok, akik közül persze sokan lettek híres sportolók, művészek is. Ami ebből a korszakomból lényeges, hogy volt gyerekkorunk, hiszen a barátok, a grund foci, a csocsó és pingpong csaták, a szánkózás, nem is akármilyen gyerekkori élményeket adtak nekem és a korosztályomnak. Mint minden akkori srác, több sportágat kipróbáltam, de a kajak-kenu volt a legközelebb hozzám, és az akkori MHD szakosztályban (a Magyar Hajó és Darugyár Sport Kör Evezős Szakosztálya – a szerk.) kaptam a legtöbb élményt, emberséget Csabai Gábor edzőmtől. Aztán jött a következő nagy-nagyszerelem, ami a mai napig tart, hiszen szerencsémre 18 évesen felvettek a Színház és Filmművészeti Főiskola operett-musical szakára, Kazán István osztályába, ahol telibe kaptam a színház a kultúra csodálatos világát, amely nem volt egyszerű számomra, mert inkább voltam ösztönös, mint tanult, vagy művelt. Kellett néhány évet várnom, de egyszer csak megkaptam a lehetőséget Németh Sándortól, az akkori Operettszínház igazgatójától, az Ének az esőben musical főszerepére. Az egy nagy szakmai kiugrás volt számomra, és a befektetett munka valahogy megtérülni látszott, hozzáteszem kiváló színész, tánc és ének mestereim voltak, mint Kazán István, Jeszenszky Endre, Borbély György, Igaz Lucy, Sík Olga és mások, akik szakmailag és emberileg segítettek, bíztak bennem. Persze, mint minden, ez a korszak is véget ért, és jöttek lehetőségek a TV-ben, stb., majd következett a saját tánciskola (Komplex Dance Stúdió) és színház alapítása (Kazán István Kamaraszínház – Fészek Művészklub) ahol már önállóan alakítottam a szakmai fejlődésemet, és adtam tovább a növendékeimnek. Időnként persze bekukkantott az élet szigorú arccal is, és engem is megrángatott, mint másokat. Sok butaságot is csináltam, nem vagyok büszke rájuk, de hát hogyan állhatna fel az ember, ha sosem botlik el? De a tanítványok, a kevés, de igen értékes igaz barát feltölti az embert, sóhajt egyet, és újra neki indul! Mintha csak fiatalon, ott ülnék a kajakban, és várnám a rajtot! Madách Imre szavait idézve „Ember küzdj, és bízva bízzál!” Mit üzensz az utcán rekedteknek? A JAHA (Hajléktalanoknak Kiemelten Közhasznú Alapítvány) szervezésében vagy tíz éve előadásokat tartottunk hajléktalan embereknek, és úgy vettem észre, hogy semmilyen visszás helyzet sem tudja az emberből kiölni a kultúra utáni vágyat. Se a függőség, se a magány, vagy kirekesztettség. Jól esik elfelejteni a valóságot és bele élni magunkat egy festett világba. Egyébként a művészélet sem fenékig tejfel. Velem is megesett, hogy gondolkodnom kellett, kell-e nekem kulcstartó? Merthogy a kulcshoz ajtó is kellene, amin át haza lehet jutni. Azt tapasztalom, hogy a MINDENKORI kormányok elengedték a perifériára jutott emberek kezét, hiszen ők már nem képviselnek komoly vásárlóerőt, és nem túl lelkes szavazópolgárok. Nem akarok közhelyeket pufogtatni, hogy –kitartás, meg hogy veletek vagyok, – inkább azt mondom, ragadjanak meg minden adódó lehetőséget, hogy vissza tudjanak kapaszkodni, és ha sikerült, húzzák fel a fedélzetre, akit még csak lehet, és soha se felejtsék el az éjszakákat, amiket nem romantikából töltöttek szabad ég alatt! Terveid? Azok bőven vannak. Én is azt a buszt várom, aminek a végállomása a Terveim téren van! És Kriszt László mosolyog, reménnyel teli tűzzel a szemében!
Branyo
