Kezdeném az évet persze valami hű, de motiváló és kedves, sőt, kifejezetten vicces naplóbejegyzéssel, január elsején írom ezeket a sorokat, bennem kéne legyen a pozitív vibrésön.
Nincs. Baj sincs, meg jó volt tényleg a szilveszter, (szeretek aludni, én így ülöm vagyis fekszem az évzárást) a szállót is szeretem ahol dolgozom ezekben a percekben, gyerek is jól, család is jól, végsősoron én is jól…
A város tökéletesen hozza a januári formáját, kivéve talán a hőmérséklet, mert az melegebb az átlagnál. Bokáig gázoltam idefele jövet a vöröses-rózsaszín pernyékben, amik a tűzijátékból itt maradtak. Pár szarrá ázott trombita, a kedvencem a happy new year feliratú korona a year után egy csodás euro jellel, ami az óbudai posta melletti bokron kornyadozott. Adott a nép a kirakatnak, a romokat meg szedje össze, aki akarja. És az a bajom, hogy egyre inkább ez lesz az uralkodó trend. Elhisszük a kirakatot, mert az a kényelmes nekünk. Lement a karácsony, szilveszterig még tart a kraft, szeressük egymást gyerekek, aztán az utolsó bejglimorzsákkal meg a töltött káposzta alsó hangon hétszer felmelegített búcsútányérjával elillan ez is.
Beszélik, felmelegítve csak tényleg a töltött káposzta jó. Leginkább olykor szokás ezt mondani, amikor valaki esélyt ad újra egy szerelemnek (?).
Van az úgy, hogy hibázik az ember és belátja. Magam is az esélyadás pártján állok, félreértés ne essék. Egy bizonyos mértékig. De ez csak akkor megy ilyen racionálisan, amikor az ember atombiztos lábakon áll. Amikor maradt még valami a tartásból. És hogy kavarodtam ide a január elsejei utcaképből?
Szétrobbantotta a karácsony utáni idillt egy csodálatosan bátor, fiatal nő bejelentése. Szakemberek hadával évekig együtt dolgozva saját magán, végre legyőzve a rettegését, kimondta, hogy az élete az apja mellett nem kifejezetten a boldogságban úszkálásról szólt. Bántotta őt az összes lehetséges módon, ahogy az anyukáját is, évekig.
Tudják, az én szakmai látókörömbe leginkább már akkor kerülnek az emberek (direkt nem írok nőket, mert bár számottevőbb az ő bántalmazásuk, de bizony a személyiségzavar, agresszió nem nézi a nemet (– a szó összes értelmében írom ezt – támad mindenkit), amikor a személyiségük darabokban. Amikor egy családanyából a folyamatos terror, önbecsülésleépítés hatására teszem azt, alkoholista lesz. Onnan már annyira könnyű nyerni a másik oldalnak. Ki bízna egy függőre egy gyereket, ugye? Nem mindenki így kezdi, nem szeretnék sablont húzni és felmentést adni mindenkinek, de kimondott ez a lány egy kulcsfontosságú mondatot: sosem tudhatod az útját annak, akit bolondnak, furának, szétesettnek látsz. A furcsán nyilatkozó üdvöskének, a részegen síró nőnek, az önutálatát ápolatlansággal is megerősítő férfinak. Nem tudhatjuk, micsoda életúton kanyarogtak el idáig és hogy most épp hogy és hol vannak.
Nehéz kitörni megtépázott és megdolgozott lélekkel egy helyzetből, ahol már te is elhiszed, hogy nem is érdemelsz jobbat. Sőt, tulajdonképpen megfogtad az Isten lábát ezzel a kapcsolattal/ vezetővel – mert bizony vannak főnökök is, akik nem félnek visszaélni a hatalmukkal és elhitetik hogy szart sem érsz, majd kisvártatva azt, hogy te vagy a legjobb. Aztán, mint a Pompom…Feeel….Leeee. És te már azt akarod, azt a fentet, ami ugyanolyan indokolatlan, mint a lent, de legalább nem érzed magad tőle egy kelésnek a társadalom makulátlan bőrén. És elhiszed, hogy cserben hagyod. Hogy te hagyod cserben. És mit szólnak a szomszédok. Az anyád. Bárki. Hisz a külvilág szemében tökéletes minden. Már csak neked is el kéne hinni, nem? Meg amúgy is, most január elseje van, karácsonykor olyan jó volt. Most meg a gyerek szülinapja. Most meg az övé. Most meg az anyjáé. Aztán megint karácsony. Ilyenkor az ember ugye nem lép ki semmiből, mert hogy néz ki. Igaz, a véraláfutás sem fest túl jól, de hát a fránya lépcső. Meg a megint ittál, biztos.
Nem. Nem kell elhinni neked. Most január elseje van. Lássuk meg a kirakat utáni romokat. A koronát a bokron az euroval és a pernyét a földön. Mert az marad az ünnepeken túl.
Nuszer Mirjam
