A fél utca összeszaladt a csokoládébarna furgon láttán, melynek oldalán aranyszínű betűkkel egy nemzetközi futárszolgálat neve díszelgett. Az öregasszony később jött rá, hogy a kocsi mire is emlékeztette tudat alatt. Megboldogult férje, ha néha valami váratlan külön pénzhez jutott és ezt „méltóképpen” megünnepelte cimboráival, legkésőbb másnap mindig meglepte őt egy doboz Extra Barna bonbonnal. Annak volt ilyen a doboza!
A futár egy kartondobozt tett Malvin asztalára, aláíratta vele az átvételt egy furcsa elektronikus táblán, aztán órájára nézett és már ott sem volt. Malvin nagy óvatosan bontogatta a küldeményt, el nem tudta képzelni, mi lehet benne. Mikor a csomagolás megadta magát, a lapos dobozból négy fedeles tálca csúszott elő.
Először egy sötét színű sülthús darab vált láthatóvá a fedél lepattintása után, körülvéve néhány kanálnyi pirosbarna, zselés zsírral. Malvin úgy gondolta, vadhús lehet, talán szarvas, esetleg őz. A másik tálcán hagymás tört krumpli volt, feltehetően a sült hús köretének szánták.
Előkerült még egy pár furcsa kolbász is, vélhetően valami kóstolóból kiemelve. Malvin úgy emlékezett rá, evett ő ilyesmit már, talán a bajoroknál vagy a lengyeleknél a „régi szép időkben”, mikor férje néha elvitte őt egy-egy üzleti útra magával. A negyedik tálca egy kisüveg bort rejtegetett, olyasfélét, amilyet a repülőkön szoktak az utasoknak adni. Mellette meg egy celofán zacskóbab mindenféle aszalt gyümölcs lapult. Levél az nem volt a csomagban, de az üzenet világos volt: „Az idén nem jövünk!”
Az öregasszony leült a konyhaasztal mellé a hokedlira. Csendben nézte az asztalon heverő maradékokat, és bár nem volt az a fajta, aki könnyen sír, de most mégis elindultak könnyei.
Hamar abbahagyta a pityergést. Megtörölte a szemét és dacosan megvonta a vállát. Aztán, kisvártatva vidám szikrák kezdtek pattogni szürkéskék, szigorú szemében. Nekiállt gondolatban felmérni a készleteit, latolgatni lehetőségeit. Közben arca egyre derűsebb lett, mint a mindig megbocsátó, bölcs öregasszonyoké és ajka sem hasonlított már a pengeélre.
Kiment a kamrába, a káposztás hordóhoz. Jól emlékezett rá, még több mint a fele megvolt a november elején savanyított káposztából. Kimarkolt belőle egy bőséges adaggal és bevitte a konyhába. Nem kellett kóstolgatnia, se átöblíteni, tudta, hogy az íze pont olyan, amilyennek lennie kell. Csak nagyjából megvagdosta, hogy a szálak ne legyenek túl hosszúak. Az ódivatú kredenc aljából előkotort egy piros, zománcos lábast és elkezdte benne megpárolni a káposztát. Pont elég lett hozzá a küldeményből kikerült sült zsír. Míg a káposzta dinsztelődött, fürgén felkarikázta a kolbászt. Egyet megkóstolt a karikákból, jóváhagyólag bólintott. Aztán apró darabkákra felvagdosta a kapott sült húst is. Valóban vadhús volt. Nem volt olyan markánsra fűszerezve, ahogyan ő szokta készíteni, de ez nem számított.
– Biztosan volt hozzá valami jó kis ízes mártás! – gondolta magában jóindulatúan.
Elővadászott a hűtőből egy gyerekökölnyi konfitált pulykacombot és azt is feldarabolta, aztán félretette a húsneműeket. Kitöltötte egy bögrébe a kis üveg bort, beleáztatta a szárított gyümölcsöket. A kamrában lógó tüllzsákból kivett egy bő maroknyi szárított vargányát, azt a karácsonyról maradt húslevesbe áztatta be. Közben megakadt a szeme a polcon levő fél fej édeskáposztán.
– Persze, ebből akartam káposztás cvekedlit csinálni! No egye fene, áldozzuk be ezt is!
A kopott fanyelű, de beretvaélesre fent szénacél késsel gondosan fel is vagdosta a káposztát és azt is odatette párolódni egy kis kacsazsírral, amiben előtte egy vagy két kanál cukrot is megfuttatott. Türelmesen kevergette a kétféle káposztát felváltva. Mikorra mindkettő kellően megpárolódott, a nagyobbik lábasba összeöntötte mind a kettőt. Nyakon öntötte a lábas tartalmát a beáztatott gombával és az aszalt gyümölcsökkel, a levükkel együtt és takaréklángon tovább melegítette.
Míg kiürített kisebbik lábas aljára újabb zsírt kanalazott és megtisztított egy nagy fej hagymát, visszarévedt a távoli múltba.
– Amikor Gergely elvitt magával a Beszkidekbe, ahhoz a kutatófúráshoz, akkor főzött a lengyel főfúrómester nekünk vadászragut egy hétvégén. Bigosnak hívta, őneki meg Janus volt a neve… Sokat nevetgéltünk az urammal, hogy a lengyelek összecserélték az „s” betűt az „sz”-szel…Szép szál, igazi nagy medve volt az a Janus, mikor már volt benne egy kis bivalyfűvel ízesített vodka, kacsingatott nekem sűrűn és kézzel-lábbal magyarázta, hogy maradjak vele ott a hegyekben… Istenem, de régen is volt.
A közben megsárgult hagymára rázúdította a kolbászkarikákat és csendesen kevergette. Arcán ott felejtődött a mosoly.
Nem sütötte túl a kolbászt, nehogy túl kemény legyen. Éppen csak megkapatta a karikákat, aztán ez is ment a nagy lábosba, a többi hússal együtt. Átforgatta az egészet, aztán megkóstolta az ételt. Elégedett volt az ízével, bár jól tudta, hogy a legjobb majd a második-harmadik napon lesz, ha többszöri átmelegítés után összeért benne minden íz.
– Azért egy kis borsot, meg őrölt köményt még elbír… – mondta magában – De sót, pirospaprikát nem teszek bele és be se habarom, hogy tovább elálljon!
Az utóízesítés után félrehúzta a lábast és leült egy kicsit a sűrűsödő félhomályban.
A konyha jól átmelegedett addigra és megtelt házias illatokkal. Nem volt kedve bemenni a hideg szobába, begyújtani meg már nem volt érdemes. Körülnézett, mivel üthetné el az időt a lefekvésig. Tekintete a kiürített dobozokra esett. Mindent felhasznált, már csak a hagymás tört krumplit tartalmazó tálca volt érintetlen.
– Mi lenne, ha… – de végig se gondolta a mondatot, keze már fürgén járt. Lisztet, cukrot, egy kis zacskó szárított élesztőt vett elő, tejet és vizet melegített és leakasztotta a kampósszegen lógó gyúrótáblát.
A lisztet dagasztótálba szórta. Közepébe kis fészket alakított ki. Beletetette a cukrot és a zacskó élesztőt. Felöntötte a meglangyosított tej és víz keverékével. Aztán várt vagy egy negyedórát, míg hogy a tűzhely melletti kis asztalon az élesztő felfutott. Hozzáadta a krumplit, egy kis kacsazsírral, aztán gyakorlott mozdulatokkal dagasztani kezdett. Mikor a tészta olyan lett, amilyennek várta, letakarta a tálat és hagyta tovább kelni a melegen. Leült, kinyújtotta fáradt lábát, bóbiskolt egy kicsit. Az agyában ketyegő vekker pont egy óra múlva riasztotta. A tészta gyönyörűen megkelt. Kilisztezte a deszkát és ujjnyi vastagra nyújtotta a tésztát. Elővette a kredencfiókból a pogácsaszaggatót, amit még lánykorában kapott keresztanyjától, majd a kiszúrt tésztakarikákat a sütőpapírral kibélelt sütőlapra rakosgatta. A maradék tésztát újra összegyúrta, kinyújtotta, kiszaggatta. Lassan teli lett a sütőlap. Hagyta, hadd keljen a pogácsa még egy órát. Begyújtotta a sütőjét, lámpát gyújtva letelepedett az asztal mellé egy régi félig megfejtett rejtvényújsággal. Függőleges 4: A szeretet ünnepe. 9 betű…
– No igen… – sóhajtott fel rezignáltan – majd gondosan formált betűkkel beírta a megfejtést. Lassan, de biztosan haladt a rejtvénnyel, mire a pogácsa szépen feljött. Addigra el is készült vele.
Lekente a tésztát egy kis felvert tojással, végül a forró sütőben aranysárga színűre sütötte.
Berakosgatta a pogácsákat egy gondosan kitörölgetett fedeles tálcába, de a tetejét nem tette rá, csak leterítette egy tiszta konyharuhával. Aztán gyorsan lemosdott a sparherd tetején addigra megmelegített mosdótálnyi vízben, magára kapta flanel hálóingét és bebújt a jéghideg ágyba.
Mire átmelegedett, el is aludt, és régi karácsonyokról álmodott.
Epilógus:
Másnap reggel már nyitáskor ott volt csomagjával a postán. A kisasszony csodálkozott ugyan, de készségesen teljesítette a szokatlan kérést. Tárcsázta a futárszolgálatot, átvette Malvin nénitől a fuvardíjra valót és megígérte, hogy kitölti helyette majd a feladási papírokat. Nem is adódott semmi probléma. A futár örült, hogy nem kell bolyongani a kanyargós, sáros utcák labirintusában, elég volt a főtéren megállnia a posta előtt. Célba is ért a küldemény, még aznap késő délután. A fiú pont hazaért a munkából, átvette a csomagot és gyorsan kibontotta.
Aztán leült az asztal mellé, felbontott egy sört, rágyújtott és elgondolkozott.
Mikor az asszony is hazaért, csak annyit mondott neki:
– Csomagolj össze mindent, ami két napra kell, szívem! Lemegyünk a mamához…
