Én a légy, repülök még. Egyszer csak otthonra találok. Repülök, repülök, és… hupsz! Valamibe beleesetem. Könnyű, mint a víz, édes, mint a gyümölcs, és mámorító, mint a szerelem.
Ottokár a légy repült egész nap. Mondókáját dúdolta, mikor beleesett egy pohár vörösborba, ami egy vendéglő asztalán volt. A vendégek észre sem vették, amint Ottokár élvezte a fürdést a borban.
Én a légy, repülök még…- dúdolta a légy.
Közben persze kortyolgatott, hisz a bor íze nagyon finom volt. Egy kis idő után mámorban ragyogott. Tudta, már nem ihatna, de… olyan édes, és finom. Gondolta még egy kicsi jöhet.
Amikor befejezte az utolsó kortyot, érezte, hogy a bor, amin lebegett, megmozdult. Hirtelen nem tudta, most álmodja, vagy valóságban van. Kezdte érezni, amint a férfi arca közeledik. Szinte szemtől-szemben voltak. A férfi kinyitotta száját, Ottokár pedig próbált szárnyaival csapkodni. Nem sikerült. Már a szép fogsort is látta, amint kezd kinyílni. Nyílik, nyílik, és már a nyelvet is látja. Jaj! És a torkát is. Közben persze próbálta szárnyait csapkodni. Nagyon nehéz volt. A bor súlya, ahogy húzta lefelé, nem sikerült felemelni. Nem hagyta abba, próbálkozott, próbálkozott. Már érezte, ahogy a pohár kezd vízszintes állapotba kerülni. A bor pedig elkezd szép lassan folyni a száj felé. Ottokár végső elkeseredésében elkezdett énekelni:
Én a légy, repülök még… – és folytatta tovább.
Amikor a pohár tetejéhez ért, lemondott mindenről. Álmairól, vágyairól. A szárnyait hagyta, nem erőlködött. Szemét becsukta.
Hirtelen egy hideg érzés kapta el, de a bort már nem érezte. Nem merte kinyitni a szemét. Gondolta, csak képzelődik. Mintha kanálformát látna, homályos szemével. Nem tudta jól megnézni. A mámoros érzéstől elaludt.
Másnap reggel egy kávés csésze alján ébredt. Szétnézett, vett egy nagy levegőt. Boldog volt. Megígérte magának, többet nem iszik alkoholt.
Majd felemelte szárnyait, elkezdett csapkodni, dúdolni, és elindult útjára.
