A moslékos kezem a nadrágomba törölve a léckerítéshez megyek, hogy kinézzek fölötte, nem jön-e valaki. Nézem, ahogy a júliusi napsütésben a finom por hogy lebeg a kihalt Cserépfalui út felett. A szemközti házban égett csak a villany. De ez már megszokott. Az újonnan ide költözött író háza ez, aki mint mondta, elveszítve munkáját, most a karantén alatt benne felhalmozódott gondolatokat próbálja egy regény formájában kiírni magából. Kedvem támadt volna leülni a kulcsra zárt kiskapu melletti rozzant székre, ha az a megveszekedett Kovács Úr, nem bontotta volna el önkezűleg és hatalmúlag, mondván hogy zavarja az út képét, és még inkább az ő szemét. A széken hol olvasgattam, hol szundikáltam, vagy ha erre jött valaki, elbeszélgettem vele, és útbaigazítottam, ha éppen a Mátyás urat keresték. Tudtam, hogy nem sokáig lesz már ilyen szép és napos idő, és lassan beköszönt az esős időszak.
A távolban, még az Erdősor utca elején egy alak tűnt fel. Hogy ki lehetett az, nem tudtam kivenni. A szemüvegemet persze a házban felejtettem, amiért már nem mentem vissza inkább megvártam, míg az alak a portám elé ér. Erika volt az, aki együgyű lelkesedéssel dicsérte a kezem munkáját, aki köszönte, és elfogadta az invitálásom egy jó hideg teára, miközben úgy nevetett, mint valami bolond.
Az erősödő szag miatt, a házban ültünk le. A szag miatt, ami a járvány miatt elpusztult juhoktól származott, akiknek a maradványait nem is tudom hová és kik fogják elásni. Az égetők között kapott munkát az én Szabolcsom is, a nőcsábász hírében álló kankutya, aki a járvány kitörése óta rám sem nézett, pedig hogy bizonygatta annak előtte, hogy ő tulajdonképpen milyen nagyon szerelmes belém. Közben Erika összerezzent, a teás poharat majdnem a földre ejtve. Valahol, talán a templom felől, újabb lövés dörrent, aminek a visszhangja csak lassan halt el.
A kezemről ledörzsölve a moslék száraz darabkáit levettem a kalapom.
A karantén első napjaiban persze sokszor gondoltam, hogy csak felhívom az én Szabolcsomat, de aztán hagytam a csodába az egészet. Én ráérek, én tudok várni. Mert miért menne minden úgy, ahogy elképzeltem és vártam? Közben újabb dörrenés, aztán nem sokára még egy. Lassan úgy érzem magam, mint valami háborúban.
Erika a nagy ijedségében, mintha mindig először hallaná a dörrenéseket, levegő után kezdett kapkodni, és a hatalmas kezeivel a szék karfáját kezdte szorongatni.
A szomszéd Kovács úr gyöngytyúkja közben éktelen rikoltozásba kezdett, amire csak kimentünk mind a ketten. Szinte az ereinkben is meghűlt a vér. A Kovács úr malaca éppen egy csirkének esett neki. Annyit tudtam csak szólni, hogy Jézusom, miközben a malac egykedvűen lökdöste a véres kis csomagot az orrával. Erika bambán állt csak mellettem, mint aki arra vár, hogy valami az eszébe jusson.
Közben megint lövés dörrent. Hangosabban és közelebbről, mint előtte bármikor. Erika siettében még el sem köszönt.
Később, miután rendbe szedtem magam, gondoltam járok egy kicsit, hogy kiszellőztessem a fejem, és kinyújtóztassam az elgémberedett tagjaimat. A kocsma előtt, ami errefelé már délben bezár, egy kék munkaruhás férfi ült a poros fűben részegen mellette egy vén kutya hunyorgott a napba vakon szaglászva utánam.
Úgy éreztem, hogy megszakad az én szívem. Az lesz, hogy egyszer csak megyek itt az utcán, és összeesek. Úgy szipogtam magamban, tudva hogy ebből sírás lesz. Se ülni, se állni nem fogok majd. Legszívesebben nem is élnék, ha lenne valami szer, amitől elaludhatnék már örökre. Vagy járjak én is a templomba, csodát könyörögve, mint a sok vénasszony, a gyülekezetből?
Közben újabb dörrenés.
Kutyák rohantak belülről a kerítésekhez, üvöltve és vicsorogva.
A balszerencsémre persze a vén satrafa Enikő asszony is kidugta a fejét a portájáról, hogy miért lófrálok én itt egyedül, és hogy nincs-e jobb dolgom. A hangja a szokottabbnál is metszőbb volt és bántóbb. Szívesen visszaküldtem volna a házába, de helyette csak a homokot kaparásztam a cipőm orrával.
Aztán erőt vettem magamon, mondván, nekem csak ne szabja meg senki, mit csinálok, főleg most, hogy már feloldották a szigorításokat. Megigazítottam a kalapom, aztán köptem egyet. Na, nem a pince-pörkölt szagú Enikőre. Csak a számba repült valami bogár.
Ott is hagytam a fenébe, ezt a disznót, azt a mocskot, azt a köpedéket, a virágtalan, piszkos, lehullott meszes és csirketollas házával együtt.
Mégis micsoda dolog ez? Ha szeret engem, akkor a fene megegye, tegye a dolgát úgy, ahogy az egy férfihoz illik, ahogy az annak a rendje. Na, majd jól megmondom én neki, hogy a fene egye a hülye fejét. Még hogy hagyjam, még hogy nem sürgős, hogy kaphatok én mást is. Tudom én hogy megy ez. Láttam már nem egy filmben, amiket még a karantén első napjaiban a Zsoltitól kaptam.
Megmondom én neki bizony, de meg én, erősködtem csak magamban.
Részegek vágtak át az úton. Énekelni próbáltak, ami valami iszonyú, állatias röhögésbe fulladt. A község utolsó házához értem a nagy kukoricatábla mellé, amiről a Mátyás úr is írt valami rémes történetet. Végig sem tudtam olvasni.
Gyerekek játszottak a sorok között, a zsenge tök ragacsos levével szakállt ragasztottak az álluk alá a kukorica selyméből. Aztán kiabálni és csúfolódni kezdtek, amikor észrevettek. Körbeugráltak, és rémisztőbbnél rémisztőbb arcokat vágtak.
A nagy incselkedésbe a kisebbik megbotlott valamiben. Mellettem vágódott el. Én tétován érte nyúltam, szeretettel, mintha az én fiam lett volna. A gyerek rémült tekintettel nézett fel rám. Ahogy a kezem hozzáért, riadtan felkiáltott, felugrott és elfutott. Közben a kedvenc akácfám levelei is megrezzentek az újabb dörrenéstől.
A fát még az apai nagyanyám ültette, az apám és a testvére születése után. Letörölve a könnyeimet, majd a zsebembe dugtam a szőke hajszálas kezeimet. Gondoltam visszafordulok, de kettőt sem léptem, amikor botokkal és kukorica-szárakkal, veszőkkel felfegyverkezett, óbégató kisebb és nagyobb gyerekek rohantak rám.
A bosszúállók, gondoltam én, aki el lettem hordva minden fajta boszorkánynak és démonnak. Próbáltam elszaladni, de a lábam kibicsaklott.
A földön fekve védtem az arcom, a kegyetlen és a vak ütések elől, amik egyre fájóbban csattogtak a testemen. Nem tudtam mire vélni ezt a vad gyűlöletet. A gyerekek csak csépeltek. Lehetetlennek éreztem megfogni és állítani őket. Hiába motyogtam, hogy ne bántsanak, hiába kiabáltam segítségért.
Egyre jobban fájt a lábam és a kezeim is. Nyöszörögve valahogy aztán fél térdre ereszkedtem, de fellöktek, és vertek és vertek tovább.
Riadt voltam, tele félelemmel, de aztán a megnyugvás vett erőt rajtam, azt gondolva, hogy ezúttal biztos nem hagynak életben, és itt pusztulok meg. Nem is erőlködtem, nem is kiabáltam már, se emberhez se istenhez. Úgy maradtam inkább fekve, mikorra a támadóim már régen kereket oldottak.
Fel kellett volna, hogy álljak, de mindenem fájt és sajgott. Biztosan megszakadt bennem valami, gondoltam, miközben sírni lett volna kedvem.
Megvertek és aláztak. Nem is fontos, hogy miért.
Talán a nyomorúságomért.
Szédülni kezdtem.
Közben újabb dörrenés hallatszott a Wenckheim kastély felől.
Miért van az, gondoltam, hogy az ember szeret valakit, az meg nem. Gondoltam elvánszorgott az én Szabolcsom házához, ahol egy katona kiáltott rám, hogy nem lehet bemenni. Forró hullámok öntöttek el, majd a hideg rántott görcsbe.
Az anyám a háború idején itt a közelben dugott el engem egy krumplisverembe, de én nem maradtam veszteg, és előmásztam, és szaladni kezdtem a rét felé, a hátam mögött meg három katona lóháton. Még tizenöt sem lehettem.
Akkor ment el az eszem talán végképp.
A katonák lassan és nevetgélve körülfogtak. Próbáltam nem figyelni rájuk, még akkor sem, amikor az egyikük a fejemhez emelte a puskáját. Ámultan néztem a levegőbe, a lelki szemeim előtt megint lovasokat láttam egy pillanatra amint felém rohannak. Fájdalmak szaggatták a mellem és a hátam.
Emlékszem valamelyikük egy háti permetetőt vett elő, hogy tetőtől-talpig lefújjon vele. Igazság szerint le kellett volna, hogy vetkőztessenek, de akkor ettől eltekintettek. Nyomtak a ruhám és kalapom alá is. Lehunyt szemmel hallgattam, hogy a katonák, hogy röhögnek.
A Kovács Úr dübörgött el mellettünk a traktorjával, felém kiáltva valamit, amit nem értettem.
A kastély udvarán egy velem egyidős fiú, egy sovány és gyenge, a fájós lábain lassan botorkáló tehenet vezetett elő. A szájából csorgott a nyál. Az apja közben felemelte a puskáját. A fal mellett egy kis asztalnál az állatorvos ült részegen, egy nagy könyvbe jegyzetelve. Majd becsapta a könyvet, kinyújtózva csak annyit mondva, hogy mára befejeztük.
Gondolom fürödni mentek.
Emlékszem a kiszáradt fürdőmedencében hogyan hevertek egymás hegyén és hátán az állatok és az emberek hullái, ahogy a Kovács úr apjának drapp színű Wartburgja megáll mellettem, hogy az ablakot letekerve, közvetlen közelről leköpjön. Még most is az arcomon érzem a nyálát, ahogy az orromban a tyúktáp, a műtrágya és a vérliszt, semmi mással össze nem téveszthető szagát.
A kastély kertje mögött napokig füstölgött a juhok és az emberek nehezen hamvadó hatalmas máglyája. A fekete füstből pernye hullt még a templom tornyára is.
Emlékszem, ahogy a zuhany alatt állok meztelenül, a mosdóvá átalakított egykori dolgozószobában. Ahogy mozdulatlanná dermedve a csodálkozásomban eltakarom magam, ahogy kirobban belőlem a sikoly. Ahogy kint felbúgott a Wartburg motorja, hogy a hangja végül a távolba halkul. Ahogy a báró fuldokolva, nyerítve imbolyog a vízsugár alatt.
Mondani próbált valamit, de hang nem jött ki a torkából, csak a szája mozgott, meg-megvillantva a vámpírfogait.
Szerelmi vallomás lehetett, vagy valami más?
A kitárt karjaival a faluszéli pléhkrisztusra emlékeztetett, a töviskoszorú kalapjával, a csapzott és fertőtlenítőszertől bűzlő ruhájában, ami nedvesen a testére tapadt. Most is a fülembe hallom, hogy tocsogott a cipőjében a víz, ahogy előrébb lépett.
Ahogy elgyengülve átadom magam az ölelésnek, tűrve, hogy a szőrös kezének, leheletnyi érintésével végigjárja az arcom, a szemem, a hajam, a nyakam, ahogy meghalok egy pillanat alatt szememben egy különös kaland ígéretével, nyakamon a gróf kezeinek egyetlen roppant szorításával.
Emlékszem, ahogy a betonra csúsztam, lábamnál a vértócsával, ahogy a párás üvegen a legördülő vízcseppek átlátszó csíkokat húztak.
Minden az eszembe jutott. A júliusi nap, a rét szúrós füve, a kukoricamező, a krumplisverem, a katonák, a fejemhez szorított puska, és az éjféli harangszó. Amit lehet csak, hogy én hallottam és hallok most is, ahogy a moslékos kezem a nadrágomba törölve a léckerítéshez megyek.
