Beszélgetés Székely Rozival
Noha Székely Rozi gyermekkorától színházi előadások szereplője, hiszen Monori Lili és Székely B. Miklós lányaként aktív tagja lett a legendás Szentkirályi Színházi Műhelynek, és azóta is sok film, illetve színházi előadás szereplője volt, talán az idei év hozta meg számára az eddigi legrangosabb elismerést. A XI. Friss Hús Rövidfilmfesztiválon a legjobb színésznőnek járó két díj egyikét ő kapta meg a Nikó című film főszerepéért, a film rendezője, Korom Anna pedig a legígéretesebb 30 év alatti rendező díját vehette át.
Nem szeretem a bulváros interjúkat, de ennél a filmnél megkerülhetetlen a meztelenség kérdése, hiszen a film jelentős részében több helyszínen is ruhátlanul játszol. Sok ponton kicsit rejtélyes a történet, hiszen nem rágjátok a néző szájába, mitől sokkol be a főszereplő, miért indul világgá meztelenül, miért tér a végén vissza a családjához.
Valóban talányos egy kicsit, hogy Nikó miért érzi magát rosszul, sőt, amikor beszélgettünk a filmről, az is szóba került, hogy ez a nő még a rosszullétet is távol tartja, vagyis nem tudatosítja magában, hogy szenved. De jön ez a váratlan kitörés, kiborulás, hogy meztelenre vetkőzik az osztálytalálkozón, és útnak indul, ki tudja, merre… Nem beszéli meg magával, nem reflektál a saját problémáira, inkább elfedi, elnyomja azokat. Aztán egyszer csak elszakad a cérna. Veled is előfordulhat, hogy mások látják, valami baj lehet, de te nem tudod, mi a baj, talán még az sem egyértelmű a számodra, milyen komoly problémáid vannak. Számára sem egyértelmű, hogy mik is voltak az őt kiborító gondok vagy események, az majd valamikor a film utáni időben derülhet ki a számára.
Hogyan dőlt el, hogy te leszel a címszereplő?
Elmentem egy castingra, ahol az egyik eljátszandó jelenet a benzinkutas vásárlásom volt. Természetesen itt még ruhában. Korom Annával dolgoztunk már együtt korábban a Mónikában – (a Mónika nem akar a földön járni című rövidfilmben).
A meztelenség nem okozott számodra problémát?
Én amúgy is kedvelem az extrém dolgokat és sok furcsaságot vonzónak tartok, de volt bennem szorongás és kíváncsiság is. Aztán rábólintottam. Szeretem a szélsőségeket. Amikor megnéztem a filmet, a szorongásom is elmúlt. Bár már a forgatás alatt sem éreztem igazán.
Gondolom, sok olyan felvétel készült, ami nem került be a végleges változatba. Van olyan, amit sajnálsz?
A szerepépítés közben volt egy néma jelenet, amikor Nikó a pusztában egy monolitot keres, valami transzcendens, az érzékelhető világunkon túli dolgot. Az a kutyás nő pedig, akit a filmben anyukám játszott, arról beszél, hogy az egy olyan hely, amit sokan felkeresnek, megváltást várnak tőle. Nikó számára ez sem tudatos, ő csak folyamatosan szorong, de ezt a szót sem mondja ki. Az sem egyértelmű a számára, azt a gondolatot sem engedi közel magához, hogy a gyerekével valami problémája van. A gyerekhez fűződő negatív érzelemvilága tabu, ezt teljesen elnyomja, elfedi. Erre a megoldhatatlan gócra vagy gombócra talán megoldást jelenthet valami földöntúli dolog… De ez sincs kimondva, inkább csak ösztönös. Ez a jelenet nem került be a filmbe, bár érdekes epizódja volt a felkészülésnek.
Hogyan emlékszel a pályád kezdetére?
A Szentkirályi utcában volt egy négytermes pincerendszer, amit huszonvalahány évig béreltek az önkormányzattól a szüleim. Amikor megkaptuk, állt benne a víz, nem volt fűtés… ebből kellett olyan helyszínt varázsolni, amelyben próbálni is lehet, és a nyilvános próbákra nézőket is lehet fogadni. Gyerekkoromban, már nyolcévesen is, és később, fiatal felnőtt koromban, amikor úgy döntöttem, színész leszek, sokat játszottam ott. Ezeket az előadásokat nem nagyon lehetett meghirdetni, mivel próbákra szólt a hivatalos engedély, másrészt anyukám rejtőzködő habitusa is közrejátszott ebben. 2014-ben volt az utolsó előadás.
Még szakdolgozatot is írtál erről…
Igen, de az még nem tudományos szándékkal készült, inkább csak meséltem benne. Most viszont írok még egyet, aztán szeretnék doktori képzésben is foglalkozni ezzel a témával. 2020-2022 között jártam színháztudományi mesterszakra, de még záróvizsgázni kell, és az oda készülő szakdolgozat sincs készen. Ennek a témája is a Szentkirályi Színházi Műhely lesz, alaposabban kibontva.
Ilyen múlttal egyértelmű volt, hogy színésznő szeretnél lenni?
Sokáig nem így terveztem, de végül egyértelmű lett. Elég speciális színház volt, amit mi csináltunk, nem olyan típusú, ahol önfeledten játszik egy gyerek a kortársaival a Micimackóban. 12 évesen már Beckettről kérdeztek egy televíziós interjúban, egyszer visszanéztem a felvételt, nekem úgy rémlik, értelmes dolgokat is mondtam. Mindenesetre ezek az előadások nem az én korosztályomnak készültek. Amikor elérkezett a pályaválasztás ideje, nagy bajba kerültem, fogalmam se volt, mit kezdjek magammal. Aztán egyik pillanatról a másikra jött a hatalmas fellángolás: színész leszek, hiszen sok-sok éve ezt csinálom. De ott volt egy hatalmas ambivalencia is: amin én szocializálódtam, az nagyon-nagyon más, mint amit a közvélemény a színházról gondol. Más volt az esztétika, az elvárás-rendszer, a munkamódszer. a munkamorál, mint amit később a főiskolán tanultam vagy amit független színházi színésznőként több társulatnál is tapasztaltam. A Szentkirályiban egy-két éves próbafolyamat előzte meg az előadásokat. Annyira mások, különösek voltak az előadások, hogy még osztálytársaim is, szakmabeliek is azt mondták, ez szinte filmes, színházi értelemben nehéz értelmezni az ilyen produkciót. Annyira nincs benne „kitettség”, nem teátrális. Azokkal a szövegekkel, tárgyakkal, állatokkal olyan sokáig léteztünk a térben, ami idegen, szokatlan, nagyon különös lehetett azoknak, akik a hagyományos színpadi formákat, eszközöket keresték. Ez a fajta színház nekem most is rettentően hiányzik.
Honnan volt meg szüleidben az a kurázsi, ami egy ilyen színház létrehozásához kell?
Apukám a Stúdió-K-ból jött, amely akkoriban lépett ki az amatőr státuszból az alternatívba, ottani nagy sikere volt a Woyzeck. Komoly tapasztalata volt abban, milyen egy „partizán” színház. Anyukámnak pedig olyan erős kötődése volt és olyan belső motor hajtotta a színjátszáshoz, de annyira nem találta meg azt a fajta előadásmódot, amit megálmodott, hogy nem is lehetett más választása, mint önálló színházat csinálni.
Te is ezt a fajta látásmódot örökölted?
Az otthon megtanult igényesség, formanyelv, munkamorál a mai napig példaértékű számomra. Magam is írtam és rendeztem darabot, a Kálvária lakóparkot, de annak más a stílusa. Nem tudtam teljesen elengedni a lineáris narratívát. Utólag már bánom is kicsit. Pár éve készítettem egy vers-videó sorozatot Szabados Luca látványtervezővel. Talán ott tudtam a legszabadabban, a legasszociatívabb módon dolgozni és nagyon szerették az emberek. Színészként pedig kimondottan örömet nyújt, ha inspirálni tudjuk egymást a rendezővel és bele tudok helyezkedni az ő világába. Számomra ez a legizgalmasabb része ennek a munkának. A tapasztalataim azt mutatják, hogy ez személyiségfüggő, úgy értem a Szentkirályitól eltérő esztétikájú munkában is jól tudom érezni magam, ha van közös nevező a többiekkel. Idáig azért hosszú út vezetett. Ami a színházat illeti, az a mai napig nehézséget okoz, ha jelentős időhiányban, ad hoc kell dolgozni. Érdekes módon ez a filmezésnél viszont egyáltalán nem okoz problémát, épp ellenkezőleg, nagyon élvezem a forgatások sűrített idejét.
Hogyan boldogulsz szabadúszóként?
Majdnem sehogy. Dolgozom a szentendrei skanzenban mint „élő történelem színész”, ott egy kifejezetten komoly és érdekes jelenetet játszom. A covid alatt egyetemre jártam, akkoriban kaptam egy kis ösztöndíjat. Nem tudom, mások hogyan boldogulnak fix színházi státusz nélkül, én nagyon nehezen. Néha filmezek.
A Nikót hiába kerestem a világhálón, Korom Annától kértem segítséget, hogy megnézhessem.
Mivel a Nikó egy vizsgafilm, a bemutatás utáni években különféle fesztiválokra nevezik, és – úgy tudom –, ezért nem lehet szabadon elérhető helyekre tenni az interneten.
Vannak olyan munkáid, melyek hozzáférhetőek az interneten?
A Kálvária lakópark szövege letölthető a szinhaz.net drámatárából, a versvideók a Trafó youtube oldalán is megtalálhatók, de a saját Facebook oldalamon is ott vannak még a linkek. A Szentkirályi Színházi Műhelyről pedig sok-sok információ, felvétel látható, és a már említett, első szakdolgozatom is olvasható a monorililiegyesulet.hu oldalon, amit anyukám szerkeszt.
( – odorik – )
