Schwarcz Ádám interjúja Havasi Zoltánnal
A Budapest Bike Maffia hajléktalan emberek megsegítésére jött létre 2011-ben. A szervezet alapításakor Havasi Zoltánék bringákkal kerekedtek fel ételt osztani hajléktalan embereknek. A társadalmi apátiából szerettek volna kibillenni, és kibillenteni egyre több civilt. Társadalmi érzékenyítésről, a hajléktalan embereket övező közönyről, és missziójukról kérdezte Schwarcz Ádám, alias Beton.Hofi a Budapest Bike Maffia alapítóját, Havasi Zoltánt.
Nomen est omen, a Maffia meghatározza valahogyan magát a társadalommal szemben. Hogyan van jelen a szervezet az országban?
Itthon a „maffiaság”, tehát amit mi csinálunk, újszerű. Van ez a szó, vagy megközelítés, hogy jótékonyság, amit önmagában nem szeretek, mert alapvető az, amit csinálunk. Ezt tesszük 12 éve már, de lazán és érthetően. Nem az a pátosz van mögötte, hogy mekkorát dobban a szívem, amikor segítek valakinek, hanem ez egy kurvára természetes dolog, ennek így kellene működnie. Az egész pont ebből indult el, kimentünk hajléktalan emberekhez, miközben bringáztunk egy jót a városban.
Ez így nagyon jól hangzik, de bennem egy ilyen kissé levert reggelen nincs meg az az inger, hogy bringára pattanjak és kimenjek a hajléktalanokhoz, holott a fejemben elvileg tudom, hogy a segítés örömet okoz. A bemutatkozásotokban említitek a „társadalmi apátia” kifejezést – talán itt érdemes erről beszélnünk.
A Bike Maffia alakulása előtt én két éven keresztül megszólítottam hajléktalan embereket. Ebből indult az egész, egyszerűen megérintett a dolog, hogy nem történik velük semmi. Végighallgattam az életüket és a kínlódásaikat, és onnantól kezdve szervezetten mentünk ki hárman. Olyan flow élményt adott, hogy megismételtük. Aztán újra megismételtük, és építettünk belőle egy közösséget. A fene se gondolta, hogy ekkora valami lesz belőle, de az biztos, hogy hatást szerettünk volna elérni. Az apátiával, a közönnyel, az előítéletekkel kezdenünk kell valamit.
Kérlek értsd jól az analógiámat, de mintha a modern Keresztapa ars poetica-ját hallanám. Milyen valójában ez a Keresztapa, hogyan jutott el ide? Van-e a személyes életedben olyan gyújtópont, ami ennyire fontossá tette számodra a társadalom „tetszhalott” állapotával szembeni cselekvést?
Egy nagyon közeli rokonom vált hajléktalanná, szépen lassan az évek folyamán. Bármit tettem, igazából nem tudtam jól segíteni. Ha mérges voltam, az volt a baj, ha túl lágy voltam, az volt a baj. Rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok szakember, és túlságosan bevonódom, és így nem tudok segíteni. A társadalmat tekintve a legjobban a mély ostobaság és átgondolatlanság – ami az előítéletekkel jár – zavart, és a hajléktalanság problémája volt a legjobban a szemem előtt abban az időszakban.
Hogyan tudunk harag nélkül közeledni az előítéleteket hangsúlyozó másik oldal felé?
Jöjjünk rá arra, hogy szegényebbek vagyunk ezek nélkül az emberek nélkül. Ha ezt a mély réteget elkezdjük fölemelni, és élményekhez juttatni, azzal mi is feljebb emelkedünk. Ez egy egyszerű képlet. A haragra reflektálva, az első nagyobb előadásom az Urániában volt, és a vászonra mögém azt vetítettem: „Anger is a gift”. Valahol az egész projektet a harag szülte, amit a többségi társadalom felé éreztem akkoriban. A harag egy felhajtóerő, és a lehető legjobb dolog, hogy ha jóra használod.
Milyen szinten tudja ezt a szemléletet és téged képviselni egy egyszerű önkéntes?
Átfogóan nyilván nem tudnak képviselni, az elmúlt 12 évet én éltem végig egyedül. Viszont itt jön be a szervezett működés. A saját véleményét, projektjét minden önkéntes képviseli, és úgy mondhatja el, ahogy akarja.
Tehát képezhetik a csápjait ennek a polipnak az ügyön keresztül. A társadalmi érzékenyítés is célotok – ördögtől vagy angyaltól való dolog ez? Azért teszem fel ezt a blődnek hangzó kérdést, mert amikor ebben a kettéhasadó gondolatiságú országban akarunk tájékozódni és kommunikálni, akkor lépten-nyomon találkozunk azzal a megközelítéssel, hogy az érzékenyítés akár társadalmi destrukcióhoz is vezethet.
Én évekkel ezelőtt lezártam ezt magamban. Van egy központi missziónk, a segítés, ami mindig ezek felett fog állni, de nem akarok biblikussá válni…
Látod, szabadkoznia kell az embernek, ha meg akar fogalmazni valamit.
Én szeretnék egy olyan szervezetnek a vezetője lenni, meg szeretnék olyan ember lenni, aki hiheti azt, hogy amit csinálunk, az mind jobbról, mind balról, mind középről, mindenhonnan nézve egy innovatív és klassz dolog.
Ez talán a közös minimum, innen lehetne valamiféle forrasztást elindítani.
Azt gondolom, hogy egy társadalomnak egységként kell működnie. És az egységet ezzel a közös minimummal lehet összekovácsolni. Pont ezért nagyon sok mindenkivel együttműködünk. Meg lehet minket keresni, teret adunk új dolgoknak. Az emberek java része a hajléktalan embereket koloncként látja a társadalom nyakán. Ezt nem szabad erősíteni, hanem nagyon sokat kell foglalkoznunk az érzékenyítéssel.
Te tapasztaltál olyat, hogy valaki ki tudott szakadni a hajléktalanságból?
Mi nem vagyunk szakellátás, de persze vannak sikertörténetek. Legutóbb az egyik önkéntesünkhöz odaszaladt a Móriczon egy férfi, és megkérdezte, hogy fel lehet-e ajánlani nekünk az egy százalékot. Elmondta, hogy évekkel ezelőtt ő is hajléktalan volt, és emlékszik ránk, hogy jöttek csapatok, akik bringával hozták neki a szendvicset, meg a takarót. Azóta két gyereke van, és Németországban élnek. Olyan történetünk is van, hogy Bristol-ból írt nekünk egy srác, hogy nagyon-nagyon fontos volt az a pár szendvics, meg a törődés, amit tőlünk kapott a Kálvin téri aluljáróban. Ezek a találkozások megadták neki azt a löketet, hogy fenn tudjon maradni egy bizonyos szinten. Emlékszem rá, komoly drogproblémái voltak, amiből felépült azóta.
Mit jelent a fedél mentális értelemben?
Pár napja gondolkodtam ezen, hazaértem este, kavargattuk a barátnőmmel a brokkolikrémlevest, és az éreztem, hogy mi kell ennél több. Ez a minden.
Az elmúlt időszakban egy albérlet váltás miatt úgymond 11 napig nem volt otthonom. Nagy valószínűséggel azért nem engedték egyébként, hogy átvegyem az ingatlant, mert romának néztek, nem akart beengedni a főbérlő. Akkor újra kellett terveznem. Elképesztően megviselt, és azon kaptam magam, hogy a családfámat kezdem el kutatni, amit azelőtt soha sem tettem. A gyökértelenség és a magamra hagyatottság érzése még úgyis ennyire erősen dolgozott bennem, hogy közben a barátaim szinte kézről kézre adogattak, hogy ki tud jobban segíteni. Tehát még csak nem is fizikai értelemben hiányzott a fedél, az én fedelem hiányzott.
És nagyon sokan büszkeségből nem is szólnak a családjuknak, barátaiknak, ha ilyen helyzetbe kerülnek.
Én se szólnék.
Mert bennünk van, hogy mi a pont, ameddig még segítenek nekünk, és mikortól érezzük magunkat koloncnak. Ha tudom, hogy valójában már túlmutat az ő erőforrásaikon a problémám megoldása, akkor én lehet azt választanám, hogy eltűnök kussba’.
Milyen tevékenységet folytattok még a Maffiával?
A hajléktalanellátás egy olvasztótégely. A bringázás mellett nekünk az a feladatunk, hogy élményt adjunk, hogy legyen mit egymásnak mesélniük, hogy éljenek át olyan tapasztalatokat is, amikre máskülönben nincs esélyük. „Torkos csütörtök” lesz most megint januárban, már sokadszorra csináljuk meg. Elmegyünk hajléktalanszállókra, és az ebédlőt étteremmé alakítjuk, pincérek jönnek. És most azt is csináljuk, hogy hajléktalan párokat elviszünk étterembe, hogy gyertyafény mellett romantikázhassanak, a gyerekeket addig elfoglaljuk. Van olyan projektünk is, hogy „elvisszük” a szállókra a Balatont. A lángosost, a fagyis bódét, a kukoricát, a bajszos szintist. Vittünk olyan családot a Balatonra, akik még életükben nem látták a Balatont. Ez tud lenni a felhajtóerő, hogy megtapasztalhassák, hogy mi a nyaralás, a pihenés – mert egyébként csak a kattogás van, meg a túlélés.
Én nem szeretek bringázni, tudok-e így is csatlakozni a Budapest Bike Maffiához?
Abszolút. A bringázás gyakorlatilag a tevékenységünk 4-5%-át adja csupán. Ha bármi mást szeretnél a Bike Maffián belül segíteni, bátran jelentkezhetsz bringa nélkül is.
interjú: Schwarcz Ádám
szerkesztő: Bencsik Panna
fotó: Csanádi Gábor
