Az élet taván ha bealkonyul, Nap járta ég szeme könnybe lábad, emlékszigetek sírjára borul, s a madarak végleg földre szállnak. Ellenem lázad a véges idő, sárgult fűszálak őrzik léptemet, apró szigeten mint csonka fa nő, hogy az égre fessen bús képeket. Ahogy a narancs álom elúszik arannyá változik a tó vize, szűrt fényű estékre csodálkozik, majd egy vad szél repíti messzire.
Likes
No Comments