Az ablakból az udvarra csorog a fény, denevérek cikáznak a félhomályba', nyár van, mégis hideg kevély az éj, odakint széltől billeg egy utca-lámpa. Mindenütt illatok, apró neszek, a zegzugokban poros színek motoznak, eső szemerkél, szúrós kis tövisek, bogarak, tán' lába nőtt néhány fenyőtoboznak. A teraszon piros felmosóvödör, szürke vizében a naplemente, öreg partvis, mely többé nem söpör, a falnak dől, röpke életén merengve. Én a hársfánk alatt üldögélek, szomorú pókok vacognak a leveleken, mintha a fények helyettük hálót szőnének, villanás, de az árnyak felfalják elevenen. Lassan acélsarkantyús az égbolt, távolban mennydörög, vagy vonat-sikoly, emlékszem, pedig oly réges-rég volt, hogy elszállt szívem akár a füstgomoly. Fekete madár lett belőle, megfagyott virág almafa ágon, a nyáréjszaka mozdonya billeg mögötte, sistergő vérem hajnal, a kerék szikrákon.