„Mennyi unalmas ember” – sóhajtott a 21. sz.-ú szemeteskuka, a Nefelejcs és a Szabadság utca sarkán.
Könyvnap volt. A közeli teret sátrak sokasága lepte el. Tulipánok hajladoztak a gyenge szélben, akár egy szeráj rabnői a szultánként magasodó szobor körül.
Kaptárvárad város főterén ugyanis egy kivégzett tizenkilences forradalmár szobra trónolt. Mutatóujját nem szokásosan kelet felé –, hanem a föld irányába szegezte. A találékony városiak egy meghatározott szögből úgy látták, mintha a mutató ujj az épp pisilő forradalmár kukaca lenne.
„Mikor jön már?” – elégedetlenkedett újból, a villanyoszloptól nem messze álló, hengerformájú, zöldre festett Szemeteskuka. Friss szerelmére, Csurira, a máskor mindig közelében lábatlankodó verébre várt. „Biztos, megint avval a dagadék cinkével kotlik valahol. Én meg itt állok, féllábbal, rendíthetetlen bádogdobozként, miközben az emberek dobálják belém a már megunt almacsutkákat, műanyagdobozokat, zsíros nájlonzacskókat, összegyűrt újságpapírt.”
Pár lépésre a szemetestől a harmadik sátorban fiatal lány könyvet árult diáktársával. Főiskolai záróvizsgavizsga előtt voltak. Belefeledkeztek a fel-, és eltűnő arcok látványába, a választék kusza rendezettségébe, a könyvszagba. Az eladott könyvek ára után valahány százalék jutott nekik is.
A vöröses barna lánynak mindjárt sikerült egy „Fancsikó és Pintá”-t rásóznia egy koros úrra, aki még 50 fillér borravalót is adott. A könyvek utáni nyúlkálás közben gyakran kocolódott össze a testük, amit a szemüveges fiú nagy előzékenységgel viselt. Kibontott egy újabb, tíz Eszterházyt tartalmazó, csomagot.
„Várj egy pillanatra, a göngyöleget bedobom a szemetesbe” – szólt a lány felé. A kuka fölött darazsak dongtak, az eldobott papírgolyó elől egy veréb hessent el a henger pereméről.
Kuka és Csuri szerelmes összefonódása rövid időre így megszakadt (időközben ugyanis a hűtlen veréb visszatért). Épp nézték a tarka forgatagot, a derült égboltot, a villanypóznák közt feszülő drótokat. Kedvenc barkochba játékuk volt, kitalálják, kinek ki telefonál épp most. „Egy meglopott járókelő a rendőrségnek?, Aggódó férj haza beteg feleségének? Idős nyugdíjas barátnőjének, biztos lottószám tippeket adva?” Képzeletük kergetődzött. A játék lényege a találgatás, nem a megfejtés volt. A drótok egyhangú remegése, búgása nem árult el semmit.
Ekkor jött az óriásgalacsin. „Ezek az emberek semmire nincsenek tekintettel, mit tudnak egy szerelmes Kukaszívről.”– dohogott most kivételesen a veréb, mondandóját szárnya billegetésével megerősítette.
Valami kajamaradékot még talált az odaadó Szemetesben, aki hálásan tekintett a belőle csipegetve falatozóra.
„Változik korunk.” bökte oda a fiú a lánynak, „képzeld a szemeteskukára rápingálták; ‘Köszönjük, hogy szemetét ide dobta’ , Ki köszöni és kinek?”
Berkesi, Szilvási regényeket keresett egy disztingvált külsejű, középkorú nő. Napszemüveget, arany karkötőt viselt, pirosra rúzsozta a száját. Igen, még mindig Berkesi a legkapósabb.
„Akkor este átvesszük a maradék tételt?” szólt a szája szélén hamiskás mosollyal a szemüveges fiú, miután kiszolgált egy vevőt. „Aham.” – duzzogta mímelten a lány, „de most ne hozz két üveg bort, elég lesz egy is!”
