Egy nő siet, papírszatyrából orchidea nyújtogatja nyakát,
épp magamra várok, mosolyogva nézem
ahogy zsizseg a nagyvárosi méhcsalád,
rendezettnek tűnő zagyva rendezetlenségben.
A Délinél a metrónál a kürtöskalácsos is bezárt,
hiányzik a mozgólépcsőn erősödő fahéj-illat.
Kellene ragaszkodnunk azokhoz,
ami széppé teheti kicsit napi színdarabjainkat.
A beszédfoszlányok szórakoztatnak
ha nem kerek a történet, hát azzá teszem,
a képzelet több hangszeren játszik
és időnként vérző sebet ejt a szent költészeten.
„Szerinted ki szúrta el, ha nem Anna?”
kő alatt élünk, szemünket a nap is bántja,
„…ha megtudná Csongor, tutti beleroppanna”
az éjszaka félelmet bújtat és sötétségbe mártja.
Nem tudom, hogy végsősoron mit érzek,
a metró szele arcomba vág,
egy százast dobok az utcazenésznek:
gitár, szandál, szürke tréningnadrág.
Megszokott már az igénytelenség,
a plakátokon marad a rajzolt éden,
az agyondicsért egykorvolt rég,
ugyanazt kapjuk a sokféleségben.
Szeretem a várost, szeretem mégis,
talán mert enyém, mert ismerem,
a körúton a fénysor, mint világító protézis
a sötétségbe harap, nyála csordul az épületeken.
Pocsolyába gyűjti könnyét, s tükröt fektet,
hogy fenntet a gyermek is lássa,
a templom körül szürke galambot reptet,
Isten legfőbb madarásza.
Zsigmond István illusztrációja Jóna Dávid verséhez
