Visegrad 768. szám Széppróza

A távolodó

By

A kukásautó hangjára ébredt. Kidugta lábát az újság alól, ami szétnyitva pont befedte a testét. Az a régi emlék újra visszatért. Reggelente kávét főzött. Ágyba vitte a feleségének. Most nem akart felébredni. Az álomban akart maradni. Valaki megrázta a vállát. Összegyűrte a papírt. K. nem szerette a gyűrött újságot.
– Mit keres maga itt? Tűnjön el!
K. kinyitotta a szemét. Egy ismeretlen arc nézett rá. Fojtogató parfümszag áradt belőle. Kezével maga előtt hessegette a levegőt. Mintha egy szúnyogot akarna elhajtani.
– Itt nem tartózkodhat! A maguk fajtájának külön helye van. – mondta az ismeretlen. És köpött egyet.
– Tessék?
– Jól hallottad öreg! A te féléd egy büdös ingyenélő! Csak piáltok. Meg odapiszkítotok a lépcsőház elé. Én meg takaríthatok utánatok. Nőket támadtok meg. Ijesztgetitek a gyerekeket. De én nem hagyom, hogy ide is beköltözzön egy koszfészek.
-Elnézést, mit mond? – kérdezte K. alig hallhatóan.
Felült. Összehajtotta az újságot. Képzeletben mesés álmát a polcra tette. A boldogélet befőtt mellé. Nehogy eltörjön.
– Takarodjon innen, vagy hívom a rendőröket!
– Miért?
– Mert maga jogtalanul foglalja a helyet.
– Ártottam én magának?
– Na, még csak az kéne! Akkor használom ezt a kampót. A kukát úgysem lehet vele húzni. – kiáltotta a gondnok. Hamuszürke melegítőfelsőjének zipzárja félig lehúzva. Alatta fehér atléta. Fényes, neon színű melegítőalsó. Lábán fehér zokni és szandál. K. azon tűnődött, vajon miért bántja ok nélkül. De nem találta a választ. Felállt. Összehajtogatta az újságot. Élektől-élekig hajtva. Betette a nylon szatyorba. A füle mögé tűrte hosszú, ősz haját. Szakadt, kék farmerját elsimította. Lehajolt. Letörölte kopott bőrcipőjét. Eszébe jutott a felesége. A cipőd mindig legyen tiszta, ezt mondogatta. A torkában sós ízt érzett. Épp úgy, mint amikor elbúcsúzott a feleségétől. A kórházban.
– Miért van az, hogy ránk sem néznek? Miért dobnak elfordított fejjel aprópénzt? Miért hiszik, hogy mi nem vagyunk emberek?
A gondnok szeme elkerekedett. Tátott szájjal meredt K-ra. Nyelt egyet. K. kihúzta magát. Két fejjel magasabb volt a férfinél. Suttogva folytatta.
– Tud valamit rólam?
– Nem.
– Persze, hogy nem. Történeteket találnak ki rólunk, mint a villamoson utazó emberek a mellettük ülőkről. Én is ezt tettem. Író voltam. Miután meghalt a feleségem, nem akartam élni. És itt találtam magam. Az utcán.
– Sajnálom.
– Ne! Csak ne ítéljen elsőre! Tudja minden reggel kávéval ébresztettem őt. Azóta nem ittam kávét. Hányingerem van tőle. Egyszer megírom a történetemet. Olyanok miatt, akik csak néznek, de nem látnak. Én már látok. Magát is látom. Elmegyek, és többet nem jövök vissza. A gondnok felment a lakásba. Bevitt egy csésze kávét a feleségének, aki ébren feküdt az ágyban.
– Te nem iszol? – csodálkozott a nő.
– Nem. A gyomrommal van valami. – felelte a férfi.
Kiment az erkélyre. Látta, ahogy a felkelő Nap megvilágítja K. távolodó alakját. A hármas villamos nyikorogva befordult az Ecseri útnál. Épp úgy, mint minden hajnalban.

You may also like