Arcaink

Elekes Ági

By

1970-ben születtem Hódmezővásárhelyen, nagyon korán, a hatodik hónapra. Anyám otthagyott a kórházban, végül a nagymamám vitt haza, 5 éves koromig ők neveltek a papával. Anyu is megjelent néha, amolyan futó kaland volt ő, jött és ment mindig. A nagyszüleimre tekintek szüleimként, apámat sokáig nem is tudtam, kicsoda. Aztán 5 éves koromban, a saját születésnapján, meghalt a nagymamám. Nagypapa nevelt tovább, de kijelöltek nekem gyámokat is, a keresztszüleim lettek azok. Egyszer anyám viszonylag tartósan hazajött, arra emlékszem, hogy elvitt egy kórházba és mutatott egy nagy fekete hajú kisbabát, hogy ő a testvérem. 1975. március 7-én született, Mária néven, Szegeden. Egy éves volt, amikor el kellett búcsúznom tőle, titkos örökbefogadással örökbe adta anyu, addig viszont néha meglátogattuk.

Ebben a furcsa, de nagypapa miatt mégis boldog közegben nevelkedtem, ő csacsifogatos volt, mit tagadjam, inni is szeretett, de engem is. Ha néha hazafelé az utcai lámpánál kellett is megírnom a leckémet, akkor is éreztem, hogy fontos vagyok, számítok neki. Azt hittem, mindig gyerek maradok, valahogy nem is álmodtam nagyobb dolgokról. A testvérem hiányzott csak. Azt, hogy valamikor egymásra találunk, a mai napig nem adtam fel. 

Anyámnak lett egy élettársa és magához vett, iskolát és otthont kellett váltanom. Általános után anyám nem engedte, hogy abba a suliba menjek, ahova felvettek. Tehetségesnek tartottak, ott képzőművészetet tanulhattam volna. Egy közgazdasági szakközép 2 éves gyors és gépíró szakára fértem már csak be, ahová egy évig úgy mentem, hogy gyűlöltem az egészet. Aztán egyszer csak megráztam magam, mert eszembe jutottak a nagyapám szavai, aki szerint nem mindig azt csináljuk, amihez kedvünk van, de valakinek az is öröm és az abból fakadó szeretet valahogy visszaszáll ránk. Próbálok mindenbe szeretet csempészni, életre szóló tanítás volt ez. 

Az iskola után elhelyezkedtem a porcelángyárban, mint titkárnő. 19 éves koromig dolgoztam ott, akkor szültem. A fiam erőszak gyümölcse ugyan, a nevelőapám fia erőszakolt meg, de én akkor is tudtam, hogy erről az az ártatlan gyerek nem tehet, és innentől felelősséggel tartozom iránta. Nagyon szeretem. Anyámék össze akartak boronálni az apjával, de itt nem engedtem. Gyerektartásra persze kötelezték, de ennyi része volt az egész nevelésben. Elkerültem először a TB-hez dolgozni, aztán az önkormányzathoz, majd onnan a cigány önkormányzathoz közmunkásnak, de segítő munkakörbe. Egy néni minden nap ott ücsörgött, furcsálltam is, aztán egyszer kibökte, hogy ő a nagymamám. Akkor tudtam meg, hogy félig cigány származású vagyok.

Egyik terület hozta a másikat, míg végül tehetséggondozással kezdtem foglalkozni. Anyám elszedte és elitta az összes pénzünket, titokban gyűjtögettem, amit tudtam, és egy pesti ismerős hívására, aki munkát és szállást ígért, elszöktünk a fiammal, aki ekkor 12 éves volt. Csakhogy a fele sem volt igaz az ígéreteknek, egy udvari faházban laktunk, amit papírral béleltünk ki, hogy ne vigyen ki minket a szél. Tudtam venni egy lakókocsit, a fiam egy évig a parkolóból járt iskolába, én meg a három munkahelyemre. Végül az akkori főnökömnek bevallottam, mi a helyzet velünk és segített szálláshoz jutni.

Az EKH számomra egy olyan program, amely segít önmagamat kiismerni és másoknak célt adni. Az érzékenyítés magam felé is fontos, hogy toleránsabb tudjak lenni más emberekkel.

Már csak arra vágyom, hogy a fiam mindig boldog legyen, legyen egy lakókocsim és járhassam a világot. Lenyűgöznek a színek, az épületek, az embereket is színekben látom, ez alapján tájékozódom köztük gyerekkorom óta, biztos iránytű. A legjobb lenne, ha a testvéremet is elvihetném magammal ezekre az utakra. A legnagyobb álom, őt megtalálni.

You may also like