A gondolatok kavarognak a fejemben és mivel mással nem igazán szoktam beszélgetni, ezért magamban merengek. Azon voltam az utóbbi időben, hogy a negatív gondolataimat próbáljam pozitívvá változtatni és nyitni az emberek felé, de nem igazán megy. Meg kell állapítanom, hogy bizonyos időnként egészen bőbeszédű tudok lenni, utána jó hosszú időre bezárok. Bár sokszor ezt mások nem így élik meg, mert azért sosem szoktam annyira elbújni, hogy ne vegyenek észre.
Vidéki nagyvárosban születtem, legalábbis nekem nagy volt, annak tűnt mindaddig, míg gyerekkoromban nem jöttünk fel a fővárosba színházi előadásra. Az ötödik kerületben voltunk a Petőfi Sándor utcában. Az előadásra már nem emlékszem, sőt szerintem hazafele se igazán, mert bennem csak a gyönyörű, felfoghatatlan, felülmúlhatatlan, fényben úszó vár, a Duna és a hidak maradtak meg. Ekkor elhatároztam, hogy én itt fogok élni, lesz, ami lesz. Sikerült is!
Szerettem Vásárhelyt is nagyon. Sok-sok barát, rokon él itt még ma is és időnként hazalátogatok, és nem látom a régi fényét, azt a varázst, amit anno adott. Szomorú mennyire elhanyagolt lett annak ellenére, hogy megépült az elővárosi vasút és összeköti a megyeszékhellyel. Tiszta betondzsumbuj lett a városból, a belvárosból eltűntek az öreg akácfák, ahol régen hűsöltünk. Maradtak a városszéli kis proletár házak és az óriási üresség, mert a fiatalok sokan elvándoroltak. Hihetetlen, hogy a 14. században alakult ki két Árpád-kori falu, Hód és Vásárhely összeolvadásából. Már 1456-an mezővárosi rangot kapott Hunyadi Jánostól, aki akkor a vidék földesura volt. Majd az 1552-ben a törökök feldúlták, utána megint 1693-ban a tatárok lerombolták és csak a Rákóczi-szabadságharc után épült újjá Károlyi gróf jóvoltából. Meg se gondoltam volna sosem, hogy az 1870-es évek óta mekkora fejlődés történt a városban, törvényhatósági városi rangot kapott, az ország negyedik legnépesebb városa lett. Hűha! Először Bródy Sándor nevezte Paraszt Párizsnak 1909-ben, mert igazán nagy irodalmi élet volt itt akkor is. Bár a mai nap nem látni a városon, hogy milyen óriási lenne.
Kisgyerekkoromban a város peremén éltem a Kincses-telepen, pontosabban a Kincses temető mögött, a várost körülölelő töltés tövében a Kenyere-parti csatorna ölelésében. Legszebb éveket itt töltöttem. Sokat horgásztam, megtanultam állatokat nevelni, kertet művelni, kaszálni. Itt kezdtem meg óvodás éveimet az Észak utcai oviban. Itt jártam az első négy osztályomat a Szántó Kovács János Általános Iskolában. 9 évesen elkerültem Susánba. Szintén a város szélén laktunk egy 3 tanyából álló kis tanyaközpontba, nagyon szép erdő és tó közelében. Az ablakból láttam a gőzöst menni a tó fölött a nagy állomás felé. A költözéssel jött, hogy másik suliba jártam, új barátok, új szomszédok lettek. Ja, már az is szokatlan volt, hogy vannak szomszédaink. A régi helyen amerre a szem ellátott, embert nem nagyon lehetett látni, csak olyat, aki a földjét művelte vagy a vízparton ücsörgött kapásra várva. Legjobban aratás idején volt nagy sürgés-forgás a tanya körül. Jöttek a kombájnok vágták a búzát, a pótkocsis traktorok pedig vitték a téeszbe. Nos, a másik tanyán ez nem volt meg. Mellettünk volt egy kis vágóhíd, ott vágták a sertéseket. Nem messzire tőlünk tehenészet, állatkórház és a nagy vágóhíd. Hozzánk a postás sem csengetett! A tanyasi postás minden nap, pontos időben megjelent a városszéli postaládáknál és sorban a sorszámozott kis zárkákba rakta befelé szorgalmasan a leveleket, értesítőket. Egy jó volt a dologban, hogy már ismerős volt a postás a másik tanyáról, hisz oda is ő hordta a leveleket, meg nagyapám nyugdíját. Mikor már megtanultam írni, mindig én írtam oda a tata nevét a papírra, mert ő nem tudott írni és én büszkén tettem meg helyette és ő boldog volt. Láttam a széles mosolyt az arcán, amit még ma sem tudok elfeledni pörge bajuszával együtt. Mindig kalap volt a fején, ami több funkciós volt. A nagy melegben védte kopasz feje búbját, délután pedig szamáritató. A csacsink a délutáni pihenőt a Szalma Csárdánál töltötte és hörpölte a megérdemelt hideg sörét a kalapból. Mondogatta neki nagyapám – igyál, fiam, megérdemled. Itt fogta sok fuvarját, hiszen ő egy csacsifogatos idős bácsika volt, akit szerettek a városban. Felneveltek nagymamámmal öt gyermeket, édesanyám volt közülük a legkisebb és mi otthon laktunk a szülői házba. Sajnos a nagymamám korán meghalt, rá már csak fotóról emlékszem, de azt mondogatják, akik ismerték én tiszta nagyi vagyok. Így, ha hiányzik, nézem magam a tükörben. Ja, tudom nevetséges, de az emlékezést segíti. Hiányoznak nagyon és rájuk gondolva tudok pozitív maradni. Az a szeretet, amivel ők feltöltöttek, egy életre szólt és magamba szívtam. Ők adták az értéket, az eszmét, a felfogást. Megtanultam, hogy az időseket tisztelni kell. Családunkban volt értelmi sérült unokatestvér is, akit sosem jutott eszünkbe nekünk kisebb testvéreknek csúfolni vagy bántani. Emlékszem sokáig nem tudtam Iduskának mi a baja és miért olyan fura. Ment, mindig ment egy régi, rossz babakocsival és a fél literes tejet rázta benne, olyan volt akkor nézni, mintha sose érne végett az útja. Most nevetek magamban ezeket a képeket felidézve, és ahogy idősödöm, egyre fontosabbak és értékesebbek ezek az emlékképek.
Sosem voltam egészséges, az orvosok szerint már rég nem kéne élnem, de hát én… Mostanában jöttem rá, hogy az álmom, ami hajtott a fővárosba, tett hajléktalanná. De megbántam-e? Nem is tudom. Tulajdonképpen sosem éreztem magam hajléktalannak, mert megoldottam, hogy ne az utcán, a földön megbújva valahol kelljen aludni. Először családnál laktunk, aki, úgy volt munkáltatóm lesz, de vicces lett a vége. Semmi vész, tulajdonképpen én nem is ezért jöttem fel. Volt egy egyesületem és gyerekekkel foglalkoztunk benne. Volt gyerekegyüttesünk, táncosaink, versmondóink, énekeseink. Én csináltam meg az első cigány-magyar gyerekek KI MIT TUD?-ját. Sikeresek voltunk, több pályázatot nyertünk. Az első vetélkedőnket a néhai Soproni Ágnes színésznő vezette le az Alföldi Porcelángyár jóvoltából, mert ők fizették a tiszteletdíját. Sőt a másodikra már ingyen eljött, mert annyira meghatotta az egész. Csodálatos ember volt, barátság alakult ki közöttünk, meghívott a budai lakásába is bennünket a fiammal. Nagyon szomorú voltam, amikor tragikus halálának híre eljutott hozzám. Sosem gondoltam volna meg, hogy a saját fia veszi el az életét. Harmonikusnak tűnt a kapcsolatuk, na mindegy, sajnos kívülállóként időnként csal a kép. Az egyesülettel több városkában, községben, faluban szerveztünk koncerteket a kultúrát eljuttatok oda, ahol igényt tartottak rá. Egy pályázati ellenőrzés alkalmából megismerkedtem későbbi munkaadómmal, akinek az ajánlatára jöttem fel Pestre. Gondoltam itt az idő végre élhetek az álmomban.
Feljöttünk. Győztünk és már 20 éve tapossuk a főváros poros utcáit. Hogy mekkora sikert értem el? Semekkorát, de sok-sok tapasztalatot, ismeretséget szereztem. Nem lettem gazdag, nem lettem sztár. Maradtam az az egyszerű vidéki kislány, aki anno elindult két zsáknyi vagyonkájával és gyermekével. Blankától nagyon sokat tanultam, igazi harcos nő volt, aki kiállt a roma nők jogaiért, a bántalmazottakért. Ő mutatta meg, hogyan lehet sikeres pályázatokat írni, mi az a több, amit bele kell tenni a sikerért. Sosem fogyott ki belőle a lendület. Állandóan szervezkedett, utazott, az országban kereste a fiatalokat, akiket jogvédővé nevelhet. Én itt nőttem fel! Az első határozott gondolatok itt hagyták el kobakomat. A saját egyesületem pályázatai csak aprópénzek voltak, de itt a feladathoz felnőttem, úgy érzem és büszke voltam, hogy sikerült elérnem, hogy Pesten vagyok, azt teszem, amit szeretek, még akkor is, ha tulajdonképpen én hajléktalan voltam a gyerekemmel. Blanka fogadott be az üresen álló, megörökölt lakásába egy rövid időre, mert a lakásnak hamarosan lettek más rászoruló lakói s mi a Magyar utcai iroda kisszobájában húzhattuk meg magunkat. Imádtam itt lenni, közel az íróasztalom, állandóan volt net, számítógép. Nekem ez a világ közepe volt, mert utazhattam a neten a világba. Kitárult előttem minden. Éjszakákat át cseteltem külföldi magyarokkal és így kötöttem életre szóló barátságot „Pohár néni”-vel és lányával Jessivel. Ha jönnek haza nekem nagy boldogság. Remélem az idén is lesz alkalmunk találkozni egy pár órára.
A Magyar utca után költöztünk első albérletünkbe. Önállósodtam, teljesen magamra utalt lettem az iskolás gyerekemmel. Ő már akkor a Kalyi Jagba járt a Bajza utcába. Az első albérletünk egy kis luk volt egy gonosz tulajdonossal. Nem is sokáig laktunk ott és elkerültünk a nyolcadik kerületbe, a Keleti szomszédságába. Na, itt igazi éjszakai partis életet éltünk a barátokkal. Szép évek, emlékek. Innen elmentünk a hetedikbe a Garai piachoz, majd vissza Kőbányára ahova elsőnek feljöttünk Pestre. Na, itt se sokáig voltunk, mert a tulaj anyukája elfelejtette kifizetni a rezsit és újra és újra követelte, adjuk oda. Ekkor úgy döntöttem én nem megyek sehova Kőbányáról, annyira szeretek itt élni. Csendes vidéki város hangulatát sugallja, de mégis van élet, mozgás és közel a belváros, a fények. Ma is itt élünk. Kipróbáltam milyen a motoros futár élet, 8 évig róttam a főváros utcáit. Nagy élmény volt, imádom a veszélyt, két keréken az életet. Ma is, ha tehetem, motorozok, sosem adom fel fél szemmel sem.
Hogy most miért írom ezeket a sorokat? Hát csak azért, mert a Menhely Alapítvány Fedél Nélkül utcalapjához sodort az élet és itt dolgozom már két éve. Itt értettem meg, hogy tulajdonképpen én is hajlék nélküli vagyok, ha kimondottan nem is hajléktalan. Sosem érdekelt, hogy milyen státuszt töltök be az országunk állampolgárai között. Letojtam, hogy a lakcímkártyámra az van írva, „lakcím nélküli”. De tényleg, ez miért fontos ennyire? Ezen akkor kezdtem el gondolkodni mikor „sorstársaim” élettörténetét kezdtem el hallgatni. Ráeszméltem, hogy ez a lakcímkártya tulajdonképpen másodrendű polgárnak sorol be. Kezdtem tudatosan odafigyelni, hogy mit is kapok, mert EZ vagyok!
Nos, 2015-ben több fulladásos roham és ájulás után végre a tüdőgondozó pénz fejében hajlandó volt megröntgenezni. Addig ugyanis csak ide-oda dobáltak. Áh, biztos tüdőgyulladása van, ja, megfázott, ne hisztizzen. De a betegség egyre csak hatalmasodott rajtam, már nem tudtam aludni, nem kaptam levegőt. Két hétig pokol volt az életem. Tényleg a fulladásos halál szörnyű lehet, többször éreztem azt, itt a vég. A tüdőszűrés után már nem dobáltak ide-oda, már nem mondták, hogy maga csak hisztis. Ki sem engedtek az egészségházból azonnal vittek Törökbálintra, ahol 3 napig vizsgáltak a fejem búbjától a talpamig. Böck sarcoidoziust állapítottak meg. Hogy mi a fene ez? Na, én is ezt kérdeztem! Mondtam, csókolom, magyarul tessen beszélni, mert nem értek arabusul. Ekkor tudtam meg tulajdonképpen ez akár lehet a tüdőrák előkapuja is, szóval innentől szigorúan ellenőrzés alatt kell a tüdőmet tartani. Vigyázzak magamra, ne fázzak meg, ne idegeskedjek stb. Ja, mert igazándiból nem tudják mitől is van ez a betegség. Ha úgy gondolja ez a Böck akkor el is tűnik, de ha rossz kedve van, visszajön. Hát engem nem bír elhagyni, a franc egye meg. Először azt éreztem kész, ennyi, itt befejeztem az életem. Az egész famíliám tüdőrákban hunyt el, ez a sorsom. De itt a felnőtt gyerekem, még nem hagyhatom itt. A barátaim se hagytak magamra. Állandóan ellenőrzés alatt tartanak, de nem másznak rám.
Na, szóval hogy éreztem, hogy hajléktalan vagyok? Úgy, hogy a tüdőgondozóban kaptam meg először a „beosztásomat”. Maga egy hajléktalan, alkoholista, dohányzik is mit gondol, hogy végzi? Hoppá! Hoppá! Mondtam is azonnal fennhangon – kikérem magamnak, hogy én hajléktalan vagyok, albérletben élek, igen sokat fizetek én azért. Ja és ha tudni akarja, sosem iszom, hát a bagót meg szívből gyűlölöm! De, ha így rám fogja, mától akár cigizhetek is, ha fizeti, mert nekem arra se telne. Ennyi volt a mi találkozásunk ezzel a doktornővel és átkerültem a vezetőhöz. Ő kedvesen fogadott, elmagyarázott mindent és neki köszönhetem, hogy elfogadtam a betegségem. Bár már nincs, mert nyugdíjba vonult és az új doktornő sem igazán foglalkozik velem, mert én csak hajléktalan vagyok, és külön listán szerepelek, ja és „nála bevándorló vagyok”. Na, de kérem, kit érdekel ez? Idegesített eleinte, de már csak nevetek ezen, hisz hallgatva „sorstársaimat” rájöttem én, az én bajom semmi az övékéhez képest.
Kedves mindenki gondolkodjatok el azon, hogy miért nem élhet emberként egy hajléktalan? Miért gondoljátok, hogy nem érdemlik meg az ellátást? A kedvességet, az áldozatosságot? Mert azt látjátok, isznak, koszosak, büdösek, részegek, maguk alá csinálnak? Nem mindenki ilyen! De megálltatok már mellettük megkérdezni, mire van szükségük? Miért kerültek utcára? Van akár egy kedves pillantásotok feléjük? Tudom, egyre több elesett, szegény embert látni a főváros utcáin, ami nem szép látvány, de ha segítünk magunkon, rajtuk, akkor változás is elérhető.
Likes
No Comments
