Nem nagy titok azt hiszem azok számára, akik akár csak egy ilyen naplómat is elolvasták, hogy melyik politikai oldalon vagyok. Nem kérkedem vele, nem is gondolom, hogy épp szégyenkezni kellene miatta, ez tény csupán. Mindenki abban hisz, amitől megoldást vár a problémáira, ahol az elvei komfortosan lehetnek, ahol nem szorong attól, amit és ahogy tennie kell – túl nyilván a szerencsés esetben meglévő lelki lakmuszon, ami jó ha bejelez, amikor az ember tévútra menne. De én azt hiszem, a politikai, vallási hovatartozás valami ilyesmi normál esetben: életforma, amitől nem köpöm szembe magam. Pont.
Az, hogy kinek mennyi a tűrőképessége és hol van az ingerküszöbe, egyénileg eltérő lehet. Nincs egy egyezményes etalon, ami fölé – vagy, ahogy a csodálatos Esterházy Péter írta: alá – nem süllyedünk. Fölé is süllyedünk, akármennyire is paradoxonnak tűnhet. Sokan elképesztő magasságból köpik szembe, na nem magukat, hanem azokat, akik nem egy követ fújnak velük.
Gondolkodtam a minap azon, mi a vallás számomra. Nem tolom én ezt felekezeti szinten, bár két kertbe is bejáratos lehetnék akár, de azért tényleg az van, hogy zuhanó repülőn nincs ateista. A bajban vagy akár vizsga, de még randi előtt is, (hisz a pozitív stressz is stressz, a szervezetnek például úgy hiszem mindegy is az előjel) előbb kérem a Jóistent vagy a halott szeretteimet, hogy segítsenek, mintsem hogy kockázatelemzésekbe vagy valószínűségszámításokba bonyolódjak akár.
És segítenek? – kaptam meg a gúnytól csöpögő kérdést nem is olyan rég.
Igen, nekem igen. Arra jutottam, hogy ez olyan, mint amikor bicajozni tanul az ember. Egy felnőtt fogja a botot hátul, a biciklit tekerő gyerek meg hajt abban a tudatban, hogy ha córesz van, elkapják és megtartják. És ezt hiszi akkor is, amikor a felnőtt már elengedte, hiszen megy egyedül. De a gyerek nem tudja és végig azt hiszi, segítenek neki. Ha tudná, hogy magára maradt, lehet, hogy elesne. A hite a segítségben és a biztonságban, az vitte előre.
De a lényeg ott van, hogy ez nekem segít. És nem adom tovább kánonként, hogy na akkor ez a recept és ha nem így cselekszel, hülye vagy. És hazaáruló. Elmondom, ha kérdeznek, vállalom akár egy újság hasábjain is, de nem dobálózom kövekkel, ha más máshogy látja.
A politika is hasonló számomra. Ahol meg összefonódik egy vallási irányzattal, ott talán magyarázni sem kell az analógiát. Oké, Te így látod. Én meg így. Demokráciának meg azt hívom, ha egy csoportban (országban) az nyer, akit többen választanak. Nyilván a választáshoz szorosan hozzákapcsolódik, hogy egyenlő mértékben ismerem az alternatívákat. Az egyoldalú tájékoztatás vagy a másik oldal narratívájának ellehetetlenítése nem is értem, hogy hozhatna boldogító diadalt. Nem az egyenrangú küzdelem győzelme mámorító?
Részt vettem egy általam nagyra becsült ember előválasztási videoklipjében. Nem volt benne címkézés, nem hangzottak el savazó mondatok, csupán tervek és ígéretek, ő mit hogy tenne.
A kommentszekció nem volt ilyen finomkodó. A legenyhébb státusz a „fogyatékosok” volt. Ezt szinte felüdülés volt olvasni a sok gyalázkodás között. Nem értettem. Nekem sem tetszett jobboldali művész produkciója, nem azért mert jobboldali, hanem azért, mert más az ízlésem, de eszembe nem jutott volna a felvétel alá írni, hogy fogyatékos szar. Nem nekem való, továbblépek, meghagyva a méltóságát. Elcsépelt, de tényleg nem vagyunk egyformák. Hasonlíthatunk, de azonosak sosem lehetünk. Valakinek otthona nincs, valaki kerekesszékkel tud csak közlekedni, valaki szereti a halat, valaki rosszul van tőle (én például), valaki ilyen, valaki olyan. De hagyjuk már meg a másik méltóságát és a saját életében a döntéshez való szabadságot. Mert egyvalamiben tök egyformák vagyunk: emberek vagyunk mindannyian. Azt hiszem, a segítő foglalkozás is valami ilyesmiről kell, hogy szóljon: nem igét hirdetni, hanem a másik hitrendszerét, szokásait alázattal szemlélni. És a méltóságát meghagyva, címkézés nélkül esetleg javaslatot tenni, mert vannak dolgok, amik kívülről jobban látszanak. De vannak, amikhez senkinek semmi hozzászólási joga nincs: a szexualitásom (kivel, hogyan) a hitem, az etnikai és politikai hovatartozásom etc. Persze ez oda-vissza jár. Az úgy nem működik, hogy én lövöm a mérgezett nyilakat, de rám légyszi ne, mert ember vagyok és jogom van máshogy… És ha az általam utált hal a fejétől bűzlik, akkor ezeket a változásokat is valahol odafent kéne elkezdeni. Nem a Jóistenre gondolok. Azokra, akik annak gondolják magukat.
Nuszer Mirjam Johanna
