Csukás István írása nyomán
Süsü a sárkány vígan élte napjait a királyi várban.
A sárkányfűárus bosszankodott, kereste az alkalmat hogy pénzt csináljon, ha már a sárkány fű becsődölt. A pék sütötte az egész várnak a kenyeret, Süsü, mint egy jól betanított pizzafutár keresztül-kasul járta a várat, betért mindenkihez, mindenkitől kapott pár kedves szót, vagy valami finomságot. A csizmadia gyártotta a csizmákat, Süsü előkészítette a talpnak való bőrt. A kocsmárosnak gurította fel a hordót, a favágóknak segített összeaprítani a fát, a szénégetőnek felfűtötte tüzesre a kemencét.
A dadus – ő csak zsörtölődött szokásához híven, de csak azért, hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból. A kiskirályfi minden nap iskola után rohant a kertbe, hogy együtt játsszon Süsüvel. A király és a kancellár mindig találtak valamit, amin tanakodhatnak, a Királynő mindig talált valami okot hogy ruháit kerestesse vagy épp egy szem kisfiát dorgálta.
Így teltek múltak a napok, amikor a Világot csúnya járvány érte el.
A Király elrendelte a teljes vár karanténba helyezését. Süsü szomorúan hajtotta le nagy busa fejét, hogy most hogyan juthat kedvenc csemegéje, a vadkörte lelőhelyére, amely kint a falon túl található.
A király mindent megtett, hogy felvidítsa barátját, de ő csak énekelte a kis dalt: Ó, de finom a vadkörte, másnevén a vackor …
Egyik délután ahogy Kiskirályfival egy hatalmasra fújt léggömböt kergettek a kertben, miután a bújócskát megunták, a pillangók pedig mindig elrepültek, Süsünek eszébe ötlött, hogy ő adott egy bűvös virágot a kis barátnak a születésnapjára, és eszébe jutott egy kis versike egyik sora.
„Orvosság ez minden bajra, gondot s a bút űzi ám.
szíved lelked meggyógyítja, míg merengsz az illatán.”
A király ott feküdt bársony párnán puha paplanok közt kerevetjén, és szenvedett az égető láztól a tüdejét mardosó fájdalomtól. Süsü sírt. Nagyon megszerette az öreg királyt, akinek kis híján a veje lett. Csak félve hozta szóba a kispajtásnak, mikor az véletlen nekilökte a hatalmas piros lufit egy fának, és az hangos pukkanással adta ki lelkét:
– Te, kiskirályfi! Megvan-e még a virág amit kaptál tőlem?
A kis barát miután könnyeit lenyelte, így szólt.
– Igen megvan. Ott van, ahová ültetted! Nagy becsben őrzöm, mert akkor értettem meg, hogy a legeslegszebb ajándék a szeretet!
Süsü boldogan mosolyodott el, és kérdezte:
– Ugye te szereted a nagypapit?
Mire a kis szeplős arcocskát újra könnyek lepték el.
– Nagyon beteg az öreg király. Apám már hívatott speciális orvosokat, mindenkit! De csak nem gyógyul. Az egyikőjük azt is mondta talán csak napjai lehetnek hátra.
Süsü tudta mit kell tenniük. Szeretettel megsimogatták a bűvös növényzet hatalmas virágát és nagyon lágyan kérlelve húzták a bimbót, ami engedelmesen levált a szárról.
Kifőzték, beízesítették, mint a király kedvenc teáját, amit annyit ivott amíg fázott a trónteremben, majd bevitték neki. Az öreg király lassan iszogatta, csak mert minden nyelés nagyon fájt neki. Borzasztóan lesoványodott, ahogy nem tudott enni, már ültényi ereje is alig volt, a poharat is a kancellár segített neki tartani. Miután megitta, elhevert a díszes kereveten, és lássatok csodát, pár perc múlva a láza apadni kezdett. A nehéz légzés alábbhagyott, a fájások elmúltak. Szép lassan a király jobban érezte magát, mint annak előtte. Süsü és a kiskirályfi örömtáncot jártak a trónteremben.
A kancellár a szokásos mosolyát megvillantva kérdezte:
– Na de Süüüsüü, mit adtatok ti az öreg királynak?
A kiskirályfi Süsü elé furakodott és mondta, miként főzték meg a bűvös virág csodatévő virágát, és hozták be az öreg királynak, mintha csak bódító gyógynövényektől illatos teát kapna.
A vár minden embere kapott belőle, mert mint kiderült védett is a betegségek ellen nem csak gyógyította azokat.
Petrence királynak, de még Torzomborznak is küldtek, akik rettegett ellenségnek számítottak. De a bölcs Kóbor király tudta, ha megteheted, hogy segítesz, és nem teszed, olyanná válsz mint azok az ellenségeid, akik ellenedre törtek. És még annál is lejjebb vagy.
A világ minden embere kapott a csodaszerből, mert a bűvös virágon, ahogy levágtak róla egy bimbót, percenként egyre több és több nőtt rajta. Már a favágók külön kis pavilont eszkábáltak a virágnak, mert már méter szélesen virágsátor borított mindent, ahogy percenként pattantak ki az újabb és újabb bimbók.
A csodaszert csak Süsünek nevezték el. Senki se tudta miért. Senki se tudja máig, hogy Süsü az egyetlen lény, aki sohase azt nézte, mit vegyen el, hanem hogy mit adhat. Sohase azért sírt, mert neki rossz volt, hanem mert másnak milyen nehéz lehet.
