A kályha
Nem volt nekem különösebb kötődésem a kályhákhoz, tán a jelentőségüket sem fogtam fel, egyedül a hiányukat éreztem, ha fáztam. Azt, hogy mit szimbolizálnak, na ahhoz is kellett egy kis idő meg érettség. Persze, van terápiás kályhám, a téma, amivel bejelentkeztem anno terápiába és amihez időről-időre visszatérünk. Hol jobban fűt, hol kevésbé, most már inkább kevésbé. De kellett kapnom hideget és meleget bőven ahhoz, hogy ne rakjam benne a tüzet, hogy belássam, ez felesleges. Ha valaki fázni akar, nem fog odabújni melegedni, ha beletüzelem az egész lelkem, akkor sem.
Szóval maguk a kályhák nem foglaltak el különösebb szerepet az életemben, ami most, hogy két napja ez megváltozott, már inkább fura részemről, mintsem érthető. Pláne, ha mondjuk csak a hivatásomat nézzük, ami talán nem szorul magyarázatra. Jelentse ez akár a hétköznapi, melegedői értelemben vett fűtőalkalmatosságot, vagy a családot, a családi tűzhelyt, aminek a hiánya mélyebb fagyási sebeket okoz, mint a legbetyárosabb vörös kód.
Egy számomra nagyon fontos ember édesanyja meghalt. Nem most, nagyon régen már, évekkel ezelőtt. Nem volt felhőtlen a viszonyuk, külső szemlélőként nyilván tudja az ember, hogy egy mentálisan beteg anya mellett felnőni az biztos rengeteg fájdalom és nem is várható el a belátó szeretet, hogy nem pokollá akarta tenni az életet, csak beteg volt, nagyon beteg. A halála után a gyerekéhez kerültek a hamvai, de kirakattevékenység és hazugság lett volna akkor eltemetni, hisz csak parádé lett volna néhány szenzációéhes helyi lakosnak, akik mindenki temetésére elmennek. Nincs ezzel baj, ettől még jó emberek, csak épp az a végső búcsú nem a halottról szól, hanem róluk, akik még hazamehetnek. Neki meg magához kellett engednie és meg kellett értenie az annyi keserűséget okozó legfontosabb embert, hogy elengedhesse, egy életre. Az urnát maga díszítette, van rajta egy szív is. Az összes büszkén őrizgetett anyák napi gyerekrajz helyett.
Két napja jött el a nap, amikor már úgy tudott ott állni a sírnál, hogy szeretettel gondolt az anyjára, de legalábbis végtelen bocsánattal a szívében. Akkor és ott ennyit tudott. Nem többet. Az anyja az életében és ő az anyja halálában.
A falu, ahonnan az anya származott, jó három óra autóval, ketten utaztunk, a pap várt minket. Megálltunk egy idegen városban háromnegyed-úton, vettünk zsepit a drogériában.
Aztán nem találtuk az autót az idegen városban, ami ráadásul a szomszédé, ő adta kölcsön. Ha majd a halálos ágyamon eszembe jutnak életem megrázó és egyben szürreális jelenetei, biztosan köztük lesz, amikor állunk egy ismeretlen város közepén és azt mondja nekem a számomra kedves ember: Nem hiszem el bazmeg, nem hiszem el! Ellopták a B. autóját és benne vannak az anyám hamvai.
Meglett az autó, a kidőlt korlátnál kellett keresni, eszembe jutott, hogy egy nő kidöntött egy korlátot, épp, amikor kiszálltunk.
A faluban megmutatta a házat, ahol az anyja felnőtt és ahol ő is minden nyarát töltötte gyerekként. Kocsma lett belőle. Iszunk egy kávét anyukádnál? – kérdeztem félve.
Ez volt a tisztaszoba, suttogta, amíg lépdeltünk a neonfelirat felé, hogy a világ annyi, amennyit beletöltesz. Nehezen értettem, zúgott a harang a faluban az anyukája lelkéért éppen. Elnéztem jobbra és megláttam egy cserépkályhát.
Ez itt volt már akkor is? Itt.
Előszedtem a zsepit, amit ott vettünk, ahol kidőlt a korlát. Kellett ott a valaha tisztaszobában, a kályha mellett, ahol régen melegedni próbált egy család.
Nuszer Mirjam Johanna