ébren álom –
mint felhőt
a szél a
lábaim lóbálom
fülem bongó harang
a Léthé-n túlra száll
hol Plútó kutya
éppen szundikál
sóhajom
csillagákombákom –
a hold fénye lett
rámboruló kabátom
csingilingi hókristály
lent a táj – mennyi
mennyi rész ahol
már csak a
szétbomlott háj…
hátam mögött
végtelen űr tárul –
álomittasan kérdezem:
rámzárt szemed
mit árul?
mindenem csak
szótlanul ámul – mégis
félek felébredni már…
mert ami emitt van,
ideát rettentő mód
sivár és üres – és oly
rég fogtam a kezed…
és nem lát nem hall
az ember csak globálice
terjedő mindenféle
kártékony mód
rombolón terjedő ideát
mind mint egy-egy
tőrdöfés a szívbe
a lelkeken át…