694. szám Széppróza

Borsószemek

By

Erika munkában van – nézett Mátyás az ajtóban álló írónőre, megpróbálva elnyomni a zavart mosolyát.

Munkában van, ismételte meg most már magában, engem meg itthon esz a fene, lassan az ötödik hónapja, mindennemű bevétel és segítség nélkül. Igen, a felesége munkában van, csak hogy már nem élnek együtt, mondván hogy egy ilyen lehetetlen alakkal a felesége többet nem hajlandó nem hogy egy fedél alatt meglenni, de még csak szóba állni sem.

Erika egy könyvkiadóban talált magának új állást a vírus utáni, Mátyásnak még mindig szokatlan és megváltozott életben, ahol, mint titkárnőt alkalmazták. De ezt az írónőnek is tudnia kellene, villant át Mátyás agyán, hiszen gyermekkori jó barátok voltak, és egy pillanatra sem gondolta, hogy a szakításuk óta ne beszéltek volna egymással.

Mátyás tétován nézett a nőre, elhasznált pólójában, nadrágjában, papucs és zokni nélkül, kócos hajával, kialvatlan szemeivel. A nő éppen írás közben zavarta meg, igaz, nem nagyon jutott semmire a még éjszaka kigondolt, és megírni vágyott ötletével.

Csak nem csukhatom rá az ajtót az orrára, és koptathatom le ilyen könnyen és bunkó módon – gondolta, azon csodálkozva, hogy ha tudja, hogy Erika nincs „itthon” és nem is lesz, akkor vajon mi célból kereste őt fel.

Az írónő, miután Mátyás beinvitálta, megköszönve azt, belépett az ajtón. Mátyás személyesen egyszer találkozott csak vele eddig, egy író-olvasó találkozón, az Örkény Könyvesboltban, ahová a felesége csalta el, még a vírus kitörése előtt, még márciusban. Látni viszont akár minden nap láthatta, hiszen a nő, amellett hogy írt és fordított, egy országos tévéhíradó bemondója is volt.

Mátyás bevezette a nagyszobába a váratlan és hívatlan vendéget. Hellyel kínálta és férfias zavarában az íróasztalon nyitva maradt laptop fedelét lecsapta, mintha bármi szégyenkeznivalója lett volna. A szedett-vedett ruháján igazgatva egy keveset, cigarettával kínálta a nőt. Vele együtt Mátyás is rágyújtott, remélve, hogy még mielőtt elnyomja azt, kiderül, hogy miért is van itt tulajdonképpen.

Ahogy újabbat és újabbat szívott a cigarettából és kortyolt a kávéból, Mátyás a csontjaiban érezte, hogy a máskor barátságos szobát lassan megtölti valami feszült izgalom. Zavarában a júniusi napfényt leste, ami szinte táncolni látszott a szoba egyetlen vázájában halódó virágon, amit Mátyás még az édesanyja halálának évfordulójára vett. A haja olyan bronzszínű, akár csak neki, futott át az agyán.

A nő olyan fesztelenül viselkedett, mintha mindennapos vendég lett volna a háznál. Mátyásnak nem is lett volna ellenére, ha a nőt az éjfél is itt találta volna. Maga előtt látta, ahogy azon vitáznak, hogy az eddig megírt egyetlen novellájának jeleneteit ki hogy képzelné el a filmvásznon.

Mátyás a cigarettafüstöt és a nő jelenlétét egyre fojtogatóbbnak érezte. A kettőjük vitájában, ha Erika nem lépett volna le azzal a görög faszival, biztos nem állta volna meg, hogy közbe ne szóljon, és Mátyás arra is bátran mérget mert volna venni, hogy a döntő és a végső szó is az övé lett volna, mint hármuk közül a legfejlettebb kritikai érzékkel bíró személy.

Mátyás maga előtt látta, hogy kedvenc filmzene-szerzője lázasan zenét komponál a novellájának soraihoz, ahogy rátelefonál, hogy ő elképedve hallgassa a betétszámokat, maga elé képzelve a szélesvásznú képsorokat. A filmnek persze óriási sikere lenne, ahogy az ő írói képzelete is új szárnyakra kapna, és a pénz sem bírna döntő jelentőséggel az életében. Nem kellene naponta ráírni a főnökére, hogy mikor állhatna újra munkába, és hogy meddig kell még éhkoppon tengődnie.

Hirtelen felébredve a képzelgéséből, Mátyás nem is tudta, hogy mit mondjon vagy kérdezzen. Vajon miért ül itt ez a nő, és vajon mi a fenét akarhat tőlem? Sohasem voltak még kettesben ezelőtt. Mátyás zavara egyre csak nőtt. Még az újabb cigarettára is elfelejtett rágyújtani.

Erikára gondolt, hogy mi lehet vele, hogy hogy viseli a környezetváltozást, hogy hogy vette fel a munka ritmusát, hogy hogy jön ki az új munkatársaival, hogy vajon együtt van-e még azzal a görög macsóval. Egy kép ötlött fel előtte, ahogy Erika, amíg ő azon a bizonyos egyetlen eddig megírt novelláján dolgozott, összefogja a kanapén a pongyoláját, ahogy egy zöldborsóval teli tálat vesz az ölébe, és ahogy zavarát leplezve, bontogatni kezdi a hüvelyeket. A borsószemek hangja, ahogy szokatlan zörrenéssel a tálba hullottak, még mindig ott visszhangzott benne. Akkor állt elő Erika a hírrel, hogy ő nem bírja tovább, és hogy lelép, ami ellen Mátyás hiába is próbálna meg tenni bármit is. Akkor hangzott el először annak a görög ipsének a neve is.

– Csak nem valami megírandó ötlete van, Kedves Csilla, – próbálta elindítani Mátyás a beszélgetést az írónővel.

– De igen. Ön egy gondolatolvasó. Egy remek, és a tudomásom szerint eddig tudományos alapossággal fel nem dolgozott történelmi témát találtam Önnek – kapta el a fonalat a nő. – A téma és a kor, amelyben játszódik, távol áll tőlem, de jól tudom, hogy Ön, mivel amúgy is hadilábon áll az írással a vírus kitörése óta, kapva kap majd a lehetőségen és az alkalmon. Tudom, hogy Önt mindig is érdekelték az ilyen jellegű témák.

Mátyásnak fogalma sem volt, hogy honnan, mert, hogy ő is szóba került volna a volt felesége és a nő között, el sem tudta képzelni. De a téma tényleg felpiszkálta. Lassan körvonalazódni látszott a regény (mert Mátyás már regényben kezdett gondolkodni) főhőse, akinek bár pozitív szerepet szánna, mégis bukásra ítélteti, mint egy magára maradt, és a maga korában meg nem értett gondolkodó.

Mátyás megkönnyebbülten fellélegzett, mondván hogy igen, ebben van ráció, és lehetőség. Talán több is ez, mint csupán egy halvány reménysugár.

Ez az ő nagy kiugrási lehetősége. Hirtelen el is feledkezett a szorult helyzetéről, a sokasodó és befizetetlen csekkekről, a főnöke közönyéről, arról hogy hónapok óta hülyének van nézve, hogy egy valamire való szöveget sem volt képes még összehozni.

Mátyás tekintete a nő homlokán kiülő verejtékgyöngyökre szegeződött, akinek a hangját egyre szenvedélyesebbnek érezte. Hirtelen felpattant, majd úgy folytatta a mondandóját. Közben egyre közelebb és közelebb araszolt Mátyáshoz.

Milyen érzéki ez a fény a szemében, ahogy a lelkesülés fellobban benne – gondolta Mátyás, miközben nem volt képes nem figyelemmel kísérni a nő minden rezdülését. Már nem is érezte idegennek a jelenlétét.

Elnézést kérve, a konyhába próbált menni, feltenni egy újabb kávét. De a nő az útját állta, mondván, hogy észre kellett vennie már, hogy miért van itt.

Hogy éjjel és nappal is csak rá gondol. – Hogy vágyódom maga után.

Kínosan. – nyögte a nő, és kivette Mátyás remegő kezéből a hamutálat, majd a laptop mellé tette. – Amióta kezembe került az a lap, és benne a novellája, én azóta imádom és csodálom Önt. Elégek magért.

Mátyásnak sem a meglepődésre, sem a kezét elkapni sem volt már ideje, amit a nő szenvedélyesen csókolgatni kezdett. Mátyás még akkor sem hátrált, és próbált ellent mondani, mikor a nő, megittasulva, apró csókokkal araszolni kezdett a karján, a nyaka felé.

Mátyás, ha nem maradt volna az utóbbi időben egyedül, mint a kisujja, talán heves lendülettel hárítani próbálta volna a nő fejét, aki meg sem tántorodva, még egy pillanatra sem, újabb ostromra készült.

Mátyás maga elé képzelte a volt feleségét, aki talán már a közös életét tervezi azzal az utolsó senkivel, azzal a szélhámos és csaló göröggel, akinek volt képes házas emberként kikezdenie Erikával. Ennek a pasinak, akár egy külön, szaftos fejezetet is szentelhetne a megírandó regényében, hogy lerántson róla minden leplet, hogy ha máshogy nem is, írásban töltse ki rajta a mérgét, és az ellenszenvét.

A feleségét, aki egy korábbi életben, vagy egy másik novellában a nőnek esik, mondván hogy szégyellje magát, haragvó és tüzes tekintettel, a kezét talán maga fölé tartva, amiben akár egy kés is lehetett volna. Mátyás el is hessegette a képet, mert ha a felsége alakját meg is formázza majd, biztos nem egy olyan nő szerepében, aki kiáll érte. Inkább egy olyanéban, aki a szakmai boldogulása és egy jobb élet reményében, az ő házasságuk mellett, a seggfejét is tönkretenné, hogy egy nála több mint két évtizeddel idősebb barommal bújjon ágyba, akinek persze esze ágában sem lenne elvenni, de még csak bevallani sem, hogy viszonya van a beosztottjával. Aki persze először kikérné magának, de aztán örüljön az ajándékba kapott méregdrága ruháknak és lakásnak és egyebeknek, megbékélve a sorsával.

A nő, akivel még egy lapon sem lehetett említeni a mostani feleségét, aki nem több, mint egy luxus prosti, úgy állt Mátyás előtt, mint egy földre szállt, olimposzi istennő.

Mátyás egy másik életben, vagy egy másik novellában, biztos eltolja magától a nőt, mondván, hogy de Kedves Csilla, mégis hogy képzeli ezt, szégyellje magát. Haragvó tekintettel, talán még a kezét is maga elé tartotta volna. Maga mégis csak a feleségem legjobb, gyermekkori barátnője.

Kérdem én, milyen ember maga, kedves Csilla, aki a legjobb barátnőjét is képes lenne meglopni, elcsavarni annak a fejét, aki a számára a legtöbbet jelenti ezen a földön? És a kedves Péter? Mondja csak, hogy van a kedves szöszi férje?

És Csilla biztos el is szégyellte volna magát, mondván hogy Mátyás, mint a drágája és a szerelme, próbálja meg felmenteni őt. Mátyás biztos szánva nézte volna a nő színjátékát, ahogy könnyezve és térdre borulva esedezik a lábai előtt.

Hogy felmenteni még csak meg se próbálja, azon gondolkodva, hogy milyen szerepet szánjon egy olyan nőnek, aki előre megfontolt szándékkal a lakására jön, amíg a felesége dolgozik, akinek persze most helyette, az a sehonnai görög csillogtatja a szellemi és egyéb képességeit.

De most, ebben a novellában, Mátyás nem érezte se magát, se a nőt hibásnak. Hogy úgy nézzen a nőre, kihívóan, biztatóan, és félreérthetetlenül. Csilla sem sápadt el, és el sem húzódott, és az arcán a szenvedés és a szégyen sem látszott. Mint akinek semmi szégyene sincs. Mint aki nem játszotta el a szerepét Mátyás előtt.

Csilla nem is húzta magát össze, hogy alacsonyabbnak látszódjon Mátyásnál, és elhaló hangon sem kérte, elindulva a kijárati ajtó felé, hogy kísérje ki. Mátyás nem csukta be mögötte az ajtót, és nem is pillantotta meg a kabátját a széken. Nem kapta fel és nem futott utána a lépcsőkön lefelé. Nem is vette észre, a hirtelen rátörő sötétséget. A lépcsőház ablakán sem tekintett ki, és látta, hogy a júniusi zápor hogy zuhog. Nem is rezzent össze, és hatalmas csattanással, a vakító fényesség sem szelte át az eget. És Mátyásnak esze ágában sem volt a hosszú ívekben szakadó, langyos, földszagú esőről írni, ahogy az elveszett írónőről, akinek nyomát elmosta a zápor.

A szerző Hány nap még a világ c. kötete kapható terjesztőinknél és szerkesztőségünkben!

You may also like