691. szám Széppróza

Homo roboticus

By

Éppen a hordozható macskavécék tisztításáról szóló anyagot írtam, évek óta ez az egyetlen fizetős melóm, a Macskaszőr újság, szóval ott tartottam, hogy melyik a legjobb minőségű homok, amit érdemes beszórni a dögöknek, csak hogy szeressenek oda brunyálni, még véletlenül se a szőnyegre, mert a macskahúgy iszonyú büdös. Mondom, ezt részleteztem, mikor pittyegni kezdett az ósdi, törött fedlapú Nokiám.

Az üzenet feladójáról nem tudtam semmit, ismeretlen számról írt, és szűkszavúan csupán annyit, hogy Horánypüspökiben évek óta üzemel egy titokzatos gyáregység, feltétlenül nézzem meg. Mi a fészkes fene lehet azon a porlepte vidéken, de mielőtt rákereshettem volna, máris újabb üzenet jött: „Menj a gyárba! Siess!”

Nyolc évvel ezelőtt hallottam először emberre rendkívül hasonlító, mozgó és beszélő humanoidok közigazgatásban történő alkalmazásáról, de akkor bődületes baromságnak tartottam. Pedig ha akkor rászállok a témára, talán már Pulitzer-díjas lennék. Abban az időben is a megélhetésért robotoltam (ha ez mentség), bérmelóban ontottam a cikkeket, hol a lámpagyár reklámbrosúrájába, hol pedig a harci kutyukákat imádók fanzinjába, de azt is álnéven, nehogy valaki megtaláljon és szétverje a pofámat. Igen, ma már tudom, a homo roboticus lett volna a nagy téma. Minden valamire való újságíró ilyen sztorira vágyik egész életében, de jobb későn, mint soha.

A szigorúan őrzött telepre nem volt könnyű bejutni. Először is kellett találnom valakit, aki ismeri a környéket, és segít élve átjutni a gyárat övező, bugyborékoló, mesterséges mocsáron. Természetesen nem fedhetem fel a támogatóimat. A hazaszeretet okán álltak mellém. Azt mondták, az igazi patrióta feladata leleplezni, milyen szörnyeket gyártanak ott futószalagon.

Végül egy helyi ezermester drónjával vittek a gyár fölé, majd a gép lassan leereszkedett velem. Egyetlen karcolás nélkül, észrevétlenül jutottam be. A helyi ellenállók előrelátóan elláttak a gyárban használt munkásruhával is, a sötétben gyorsan felvettem a céges öltözéket, így kisebb lett a lebukás kockázata. Lassan közelítettem meg az üzemcsarnokot, majd benyitottam.

Nem akartam hinni a szememnek. Csupa ismerős arcot láttam, de képtelen voltam elhinni, hogy ez lenne a valóság. Pedig az volt. Korábban ezen a helyen japán exportra gyártottak felfújható szexbabákat, csábos és szende robotnőket, ellenállhatatlan műpéniszeket és rezgős dildókat, de aztán egy másik cég privatizálta az üzemet, és átalakította a profilt. Szexre rendszeresített, egyszerűbb utasításokat végrehajtani képes, édes mosolyú szilikonnők helyett hiperrealista férfiakat kezdtek készíteni, akik maguk is beszéltek, igaz, ők sem túl bonyolult mondatokat ismételgettek. A gépi szexnek befellegzett, a robotok másra kellettek. A cég főmérnöke találta ki és tervezte meg a homo roboticusokat, majd ügyes kezű formatervezők alakították ki az új arcokat, testeket.

A végszerelde magas szintű profizmusra utalt, ezt nem tagadhatom. Megbabonázva néztem végig a csarnokon, melynek közepén egy sor bóklászó karú automata szerelte össze aprólékos munkával a robotokat, óránkénti tízet. Onnan kerültek az öltöztetőkhöz.

Hogy ne vegyenek észre, a csomagolók között kerestem magamnak munkát, ám a csomagolómunkások is ott készült robotok voltak, így nem kellett attól tartanom, hogy elcsípnek, mint illetéktelen betolakodót. Egész éjjel csomagoltam és figyeltem.

A férfirobotok mind egyediek voltak, de két alaptípusban készültek, szakállas és csupasz képű verzióban. Volt közöttük riasztóan kövér, kopasz, redőzött tarkójú, illetve jóképű, fitt, kifejezetten csinos is. A kövér testek szűk ingeket kaptak, a gomboknál szinte szétrepedt, erre került az egyszerű barna öltöny. A fiatalok a legújabb divat szerinti szerelésben hagyták el a gyárat, drága hatású cipőkben, elegáns nyakkendőkkel, márkásnak látszó táskákkal.

Mielőtt dobozba kerültek volna, a minőségellenőrök kinyitották a koponyát, és behelyezték az akkut, illetve a vezérlőkártyát, ami koordinálta a robotemberek kommunikációját a mozgásukkal. Az egyiket sikerült meg is szólítanom.

– Szia, most indulsz? – kérdeztem egy fiatal sráctól. Úgy nézett ki, mint egy menő ügyvédi iroda munkatársa, vagy mint egy államtitkár.

– Még nem tudom, hova kerülök. Remélem, jó helyre.

– Mondtak valamit, hogy hol kezdesz?

– Azt hiszem a minisztériumi kabinetirodán leszek vezető, de a programot még nem futtatták le bennem.

– Vagyis akkor és ott fogod majd megtudni, hogy hol és ki fog téged használni?

– Igen, jól érted.

– És mindent tudsz? Mármint arról a területről, ahol majd alkalmaznak?

– Nem tudok semmit. A segédprogramok oldanak meg mindent. Vannak algoritmusok, azok segítségével dolgozom, és válaszolok a kérdésekre.

– Tehetünk próbát?

– Persze, az a dolgom, hogy válaszoljak.

– Köszi. Meg tudnád mondani, mi van azzal a pár milliárddal, aminek nyoma veszett?

– A törvények betartásával célirányosan használtuk fel, minden forinttal el tudunk számolni.

– Ez a beruházás környezetvédelmi szempontból aggályos, sokak szerint hosszú távon akár életveszélyes is lehet.

– A törvények betartásával célirányosan terveztünk, minden forinttal el tudunk számolni.

– Az egészségügy romokban. Erről mit gondolsz?

– Én most elmegyek. Nem folytatok tovább értelmetlen beszélgetéseket. Ez fake news. Ha még vannak kérdéseid, fordulj a sajtó- és kommunikációs osztályhoz. Egyébként boldog május elsejét kívánok.

A fiatal homo roboticus ezt követően befeküdt a dobozba, és automatikusan kikapcsolt. Mint törékeny árut gondosan megtöltöttük poliuretán „rósejbnivel”, a szállítószalag átvitte a postázóba, ahol azonnal teherautóra rakták, majd nem sokkal később kiszállították a megrendelőnek.

A patriótáktól még megtudtam, hogy évek óta így megy ez, mert a homo roboticusra nagy az igény. Megbízhatóan mindig ugyanazt mondják, nem bizonytalanodnak el, ütésállóak, és bármikor lecserélhetők. Az én gépemberemet legközelebb egy sajtótájékoztatón láttam, de nem emlékszem arra, hogy mondott volna valamit. Pedig mozgott a szája.

Megjelent a szerző Befalazott csőgörény c. kötetében, kapható terjesztőinknél és szerkesztőségünkben.

You may also like