691. szám Széppróza

Egy buszmegálló gondolatai és élete

By

Amikor megszülettem, még naivan azt gondoltam, hogy az utasoknak a tűző nap vagy az eső elől menedéket fogok nyújtani. Ez jóideig így is volt. Láttam félénk kézfogásokat, simogatásokat, titkos összebújásokat. Láttam nagy veszekedéseket, szakításokat, olykor verekedéseket is.

Az emberek jöttek-mentek, néha megpihentek nálam. Én mindenkit szívesen láttam, nemre, fajra, bőrszínre, korra való tekintet nélkül. És egyszercsak, már nem is tudom, mikor, miért, hogyan, az a pad, amit szintén óvtam, védtem, azért, hogy aki akar leüljön, valahogyan, valamikor elrepedt. Pedig az volt a szívem. Ültek rajta nénikék, bácsikák, kisgyerekek, sőt olykor hajléktalanok is. Vagy ők inkább aludtak rajta, és álmodtak egy szebb jövőről, ami talán sosem jön el. Vagy talán a múltról álmodtak? Családról, barátokról, elmúlt egzisztenciáról? Nem tudom. Csak azt tudom, érzem, hogy egy napon az a pad, amit a szívemnek éreztem elrepedt.

Tartottam magam… Sokáig… Majd munkások jöttek, fémvágóval. Elfutni nem tudtam, hiszen születésemtől fogva itt volt a helyem. De mégis, valahogyan, valamiért elvittek egy kicsit arrébb. Ugyanolyan csúnya zöld ruhát kaptam, mint volt, visszakaptam a repedt pad-szívemet. Most csak vagyok a semmiben. Busz nem áll meg előttem, várakozó utasok sincsenek… Néhány hajléktalannak nyújtok árnyat-félfedelet. Ennyi telik tőlem. Bár most talán a mérnökök megoldják, hogy előttem is megálljon a busz, ugyanúgy, mint az előző helyemen. Én itt leszek, és várok. Csak arra kérlek, ne firkáld össze a ruhámat, ne hagyj körülöttem szemetet, és kérlek a repedt pad-szívemet kíméld. Akkor én is vigyázni fogok rád.

Köszönöm.

You may also like