Nagyapámnak a második Nagy Háború előtt még három lova volt, a Csillag, a Laci, meg a Fickó. Én arra a rég volt időkre természetesen nem emlékszem, hiszen tizenöt évvel később születtem, már békében, ezerkilencszázötvenötben. Kíváncsi gyerkőc voltam, rengeteget kérdeztem, szerencsére családunkban mindenki szívesen mesélt. Szerettem ugyanazt a történetet többször is meghallgatni, lehetőleg mindig valaki más előadásában. Így össze tudtam hasonlítani, ki mennyire emlékszik a régi dolgokra. A lovakról általában szívesen mesélt mindenki, és csaknem ugyanazt mondták, mintha összebeszéltek volna. Nagyanyám emlékezett a legtöbb régi esetre, legtöbbször úgy kezdte mondókáját, hogy az olyan nagyon régen történt, akkor még a kő lágy volt.
Nagyapám ritkábban állt kötélnek hosszabb esetek elmeséléséhez, viszont ő pontosabban emlékezett a dolgokra, „jaj, az még akkor esett meg, amikor az öregisten még legény volt”, szokta volt mondani, s közben hunyorgott. Sosem tudtam eldönteni, hogy hunyorog éppen, vagy huncutul kacsintgat. A lovakat imádta, és természetesen mesélni is szeretett róluk. A Csillag, gyönyörű kanca, csillag alakú hófehér foltot viselt homlokán, erről kapta a nevét, mesélte öregapó. Dicsérték is módfelett, sokan szerették volna megvenni, de én oda nem adtam volna a világ összes kincséért sem. Aztán elvitték ingyen. Azok a rohadt, visszavonuló németek hurcolták el, mert felettébb megtetszett egy SS-hauptsturmführernek. Lacit, a tüzes fiatal csődőrt a németek mögött kullogó magyar utóvéd rekvirálta el, hiába tiltakoztam, mondván, a németek már elvitték az én csodaszép Csillagomat. Az utóvéd magyar katonái szörnyen fáradtak voltak. Se szekerük, se lovuk, teherautójuk meg pláne nem volt, mindent a hátukon cipelve hátráltak a muszkák elöl. Az összes pacit elvitték szekerestől a faluból. Már amelyiket megtalálták. Mit bánták ők, hogy mi lesz a parasztokkal, vittek mindent, amit csak elérhettek, megszokták Ukrajnában, mint megszálló csapatok, hogy ami a földművesé, az valójában az övék. Úgy viselkedtek, akár a kegyetlen földesurak, a föld népével cseppet sem törődtek, dögöljenek éhen, akkor legalább nem fognak majd a ruszkiknak dolgozni. Ezt így, nyíltan meg is mondták.
Szerencsére a falu öregjei a jámborabb, türelmesebb lovakat és egyéb jószágokat még időben eldugták, a krumplit, kukoricát, zabot, zöldséget elvermelték éjszaka, olyan ügyesen, hogy előfordult, maga az, aki a vermet ásta, az is alig találta meg később a helyet. Szóval, a nyugodt, csöndes Fickó megmaradt. Még hízott is a bozótban rejtőzködvén, virradat előtt, és este sötétedés után vidáman ropogtatta a zabot, desszertnek finom, friss szénát szervíroztak neki, dolgoznia nem kellett, nehogy szem elé kerüljön, az lett volna furcsa, ha nem szed fel tucatnyi kilót magára abban a jó dolgában.
A front már réges-rég tovahömpölygött, amikor előbb a nagygazdák, aztán lassacskán a többi is, kezdte előhozni az igavonókat a rejtekhelyről, az őszi szántást vétek lett volna tovább halogatni, főleg, aki sok földet birtokolt, annak hirtelen sürgős lett a dolog, nyolcvan, száz holdat felszántani időigényes mulatság ám. Legtovább a törpebirtokosok vártak, nekik kevesebb volt a földből is, a jószágból is, és a földet ugyebár nem tudják zsebre vágni az oroszok, akár fel van szántva akár nem, az majdnem mindegy, de a háziállatokat a győztes jogán elhajthatták volna, elvégre a mi katonáink is azt csinálták, amikor náluk jártak. Lovak, ökrök, tehenek nélkül pedig mit kezdhet a szegény földmíves a kisebb, nagyobb parcellájával. Talán lelegeli róla a dudvát? A legszegényebbek láttak munkához a legvégén, ha a nagygazdáktól nem vitték el a kövér lovakat, akkor az ő sovány gebéjük talán csak nem kell nekik.
Nos, a muszkák szépen megvárták, amíg mindenki végez az őszi munkákkal. Akkor aztán egy század katona körül zárta az ezer lelket számláló helységet. Egy fiatal, pirospozsgás képű, ruszin származású kárpátaljai hadnagy, aki jól beszélt magyarul, féltucatnyi altiszt élén végigjárta a falut. Amelyik portán egy lovat, egy tehénkét, egy disznót, és tucatnyinál nem több szárnyast találtak, onnan semmit sem vittek el. Ahol többre leltek, onnan a többletet magukkal vitték. Amikor a károsultak tiltakoztak, a fiatal hadnagyocska azzal vágott vissza, hogy „a ti katonáitok, amikor betörtek hozzánk, mindent elhurcoltak, még az utolsó karéj kenyeret is képesek voltak elrabolni, semmit sem hagytak a mi népünknek, e miatt rengetegen éhen haltak nálunk, főleg öregek és gyerekek. Emberségesebbek vagyunk, mint ti voltatok, mi meghagyunk nektek annyit, amennyivel még boldogulhattok, senkitől sem vesszük el az utolsó falat kenyerét. Tehát kussoljatok.” Persze akadtak, akikre semmiféle észérv sem hatott, és tovább ágáltak. Ezek kaptak egyet a puskatussal, és csend lett.
Nagyanyám mesélte, hogy az orosz katonák két dologra haraptak. A karórára, meg a fiatal fehérnépre. Persze okos ember nem hencegett az órájával, ha egyáltalán volt neki, és a fehérnépet is jól elrejtették. Amelyik pedig mégis szem elé került, az maga akarta azt, ami történt vele. Igaz, kevés ilyen akadt, a muszkák egy idő után ráfanyalodtak az idősebb bábuskákra. Nagyapám ekkor megpödörte a bajuszát, és hamiskás mosollyal közbeszólt: „a legtöbb vén szipirtyó ezt nem is nagyon bánta”. „Jakab, Jakab, mit beszélsz, szégyelld magad”, dorgálta meg nagymami nagypapit. A mi környékünkről aránylag hamar eltakarodtak a megszálló csapatok, nem volt semmi stratégiailag fontos objektum nálunk, hát mentek haza a fiatal férfiak, kellett az erős munkáskéz, felépíteni lerombolt varosaikat, falvaikat. És nagyon sok svábot hurcoltak magukkal málenykij robotra. Ezt a magyar atyafiak cseppet sem bánták, inkább a németeket vigyék, mint minket, mondogatták. Mi nem akartuk elfoglalni Moszkvát.
Amikor én születtem, már kezdtek enyhülni a jeges szelek. A sztálinista rákosi rendszer az utolsókat rúgta, következett a Kádár éra. Fickó ekkorra már megöregedett. Szolgált Ő, nagy Ő-vel, a horthy, a szállasi, a nagy ferenc, a rákosi rendszer idején, és megérte a kádár kort, szándékosan írtam ezeket kivétel nélkül kisbetűvel. Egyikük sem ért annyit, mint Fickó. Életem első emléke is hozzá fűződik. Ezerkilencszázötvenhét nyarán, két és fél éves koromban, drága jó nagyapám felültetett a ló hátára, kapaszkodj meg a sörényében, kis huszárom, mondta, és Fickó szépen, komótosan körbehordott engem az udvaron. Anyám fúriaként rohant ki a konyhából, messziről kiabált, jaj, apám, mit művel, leesik az a szegény gyerek, nyakát szegi. Asszonybeszéd, bolond beszéd, már hogy esne le az én unokám a lóról, nézd csak meg, milyen büszkén, egyenes derékkal üli meg a lovat, Isten is huszárnak teremtette, tán még nálam is jobb huszár lesz belőle. Ugyan, apám, nem az ántivilágban élünk, ma már nincs szükség huszárokra, mondta duzzogva édesanyám, és jött, hogy levegyen a lóról, csakhogy Fickó csak a nagyapámra hallgatott, hiába kiáltott rá anyám, hóó, Fickó, hóóóóó, Ő csak ment tovább, körbe, körbe az udvaron. Én meg vérszemet kaptam, követelni kezdtem, hogy tessék engem kinevezni strázsamesternek, mert szép dolog huszárnak lenni, de a strázsamesteri rang még szebb ám. Nagyapám nevetett, nem úgy van az, fiam, az őrmesteri rangért meg kell ám dolgozni.
Jó, akkor addig lovagolok, amíg meg nem érdemlem, hogy kinevezzenek strázsamesternek. Ki tudja meddig kapaszkodtam volna Fickó sörényébe, ha anyám ki nem hoz félmaréknyi Balaton csokit. Harminc fillérbe került egy kis kocka ebből a fajtából, én nagyon szerettem. Így csalogattak le a ló hátáról. Egy kockát adtam Fickónak is.
