Tótágast áll bennem a világom,
nem a tavaszt, levélhullást várom.
Azt a tavaszt, azt a nyarat, azt az őszt
a színeik szürkévé robbanását
befedte az ágakra s rám kúszó tél dere:
beszűkült az élet körém fonott tere.
Kristályos, nedves ködével bámul rám:
rohanó az idő, gyorsan ketyeg órám.
– dörömböl a torzulása –
Ne menekülj, már egymáshoz tartozunk!
Orvul lesni egymást? Folyton harcolunk.
S nyűgöz, bezár, szobámhoz szögez.
Vendégeim pilleszárnyú fények.
Köszönök egy babaarcú hamvas reménynek.
– Csecsemőtekintete tükrébe vont,
s meghalt a harc, eltűnt a front.
Mézédes ajándék, mint ünnepi torta,
ahogy apró kezét ujjam köré fonta: –
mosolygott, mosolygott, mosolygott!
S megindult a bánat fénnyé tisztulása: –
Megfürödtem kicsi Léna angyalmosolyában.
Likes
No Comments