674. szám Széppróza

Felelés emberségből

By

Szebeni József általános iskolai tanár céltalanul bolyongott az utcákon, miután kilépett a kórház kapuján. Édesanyjánál járt, és nagyon rossz híreket kapott. Az idős, legyengült asszony tüdőgyulladással feküdt, állapota nem adott okot bizakodásra. Tavaly csodaszámba ment, amikor eltávolították egyik daganatos veséjét hetven esztendős korában, mondták is, hogy innentől fokozottan vigyázzon magára, ő erre csak le­gyin­tett. Egykori férje, kisfiúkkal várandósan hagyta cserben. Szinte kicserélték az urát, amint tudtára adták, apai örömöknek néz elébe. Egyre-másra vette fel léhűtő cimborái szokásait, noha annak előtte szilárd jellemét híresztelték. Elég az hozzá, többször hetek múltán tért haza, tört-zúzott, durváskodott, és ha nagyritkán felvetődött ennek az áldatlan állapotnak helyrehozatala, még neki állt feljebb, hagyja őt békén a „csiripeléseivel”. Pár hónapra rá, egy fagyos februári reggelen, mulatozásból jövet halálra gázolták. Edit többé nem ment férjhez, kérője pedig akadt volna, mivel húszas évei legelején járt, szépséggel, szorgalommal egyaránt bírt.

Elvetvén saját keserveit, fiáért aggodalmaskodott. Csupán egyszer csillant fel a remény, hogy József megnősül, akkor azonban, hiába a sok éves együttélés-tervezés-ígéretek, Zsuzsa, a menyasszony közölte: neki bizony esze ágában sincs kiutalt lakásokban tengődve, elhasznált ruhákban, vacsorával várni a kevés pénzű tanárt. Később persze kiderült, ezzel az ostoba ürüggyel fedte szeretőjét, aki, valljuk be, tényleg gazdagabbnak számított. Együgyű ide vagy oda, legalább megtalálta zsák a foltját.
Szóval teltek az évek, a férfi hivatásának szentelte életét, tán ha egy-két rövid viszony keverte fel az állóvizet, hogy aztán újra elsimuljanak a fodrok. Gyermekekkel bővelkedett: sok száz diák repült ki kezei alól, úgy tervezte, amíg szellemileg, fizikai­lag bírja, addig tanítani fog. Editnek ezt az örömét, fia taníttatását, végül tanárrá avatását soha senki, semmi sem veheti el tőle, ezzel vigasztalódott.

A férfi másnap reggel alig tudott elkészülni. Borzasztóan aludt, furdalta a lelkiismeret, azon morfondírozott, mit mulasztott, mikor mindig ügyelt a melegre, a vitaminok, gyógyszerek helyes adagolására. Úgy érezte, bármelyik pillanatban szétpattanhat a feje, aszpirint keresett. Késve ért az iskolába, ahol történelem-angol szakos tanárként osztányfőnöke lett a nyolcadik b-nek. Átlagos tanulmányi eredményeket produkáltak, ellenben a fegyelmezésre az átlagosnál sajnos nagyobb hangsúlyt kellett fektetnie. Mint ezen a borongós napon is. Sosem ordibált, vagy folyamodott a kollektív büntetéshez, gyakran ajánlotta fel a renitens diáknak, cseréljenek helyet, de leosztályozza az órát. Mégpedig szigorúan. Ez hatott. Dolgozatírás közben többször rászólt a „pusmogókra”, bár nehezére esett koncentrálni, és ezt alaposan kihasználták. Mivel a többség csak tologatta maga előtt a feladatlapot, megfigyelhették tanáruk szokatlan viselkedését. Elmaradtak a torokreszelések, furán hatott a teremre ülő csend. Aztán mestere volt a padok alatt és között lefolyó puskacserék meghiúsításának, ám szemei ezúttal az udvarukat ékesítő lucfenyőkön időztek. A tanulók már kezdték asztalához vinni kész dolgozataikat. Egy diák vakmerő módon a térdére tett tankönyvből próbálta kisilabizálni a helyes válaszokat, pechjére azonban lebukott. József a puskázás e módját tartotta a legpofátlanabbnak, mert még a jegyzetkészítéshez sem vették a fáradtságot. (Akkor valami tudásanyag rögzül az ember agyában, vélte. )

Odalépett tanítványához, elvette a feladatlapját, és a következőket mondta:
– Elégtelen. Hétfőn írhatsz másikat, annak az osztályzatából és ebből – lóbálta meg a lapot – átlagot vonunk, az lesz a végleges.

Ezzel hátat fordított, mert jogosan gondolta, ez visszautasíthatatlan, korrekt ajánlat a részéről. Alig hallhatóan ért el füléhez a szó, nyersen, a maga tömör valóságában. „Bazd meg.” Földbe gyökerezett a lába, hátranézett a táskáját vállára emelő fiatalemberre. – Mit mondtál? Jól hallottam? – kérdezte. Ő csodálkozást színlelt, ragaszkodva a verziójához, miszerint a „basszus” indulatszó hagyta el száját. Rajtuk kívül csak a fiún lógó leányzó tartózkodott a helyiségben. A tanár kérdésére azt felelte, oda se figyelt, töprengett. „Töprengett, jó vicc…, nagyon jellemző Enikőre a töprengés…”- gondolta, tehetetlenül nézve, ahogy angolosan távoznak. Egyedül maradt. Kivörösödött az arca, szíve zavarosan vert. Ez volt az a pont, amikor komolyan tartott az agyvérzés kockázatától.

Hazaérve lezuhanyzott, teát főzött, és az egész napos tehertől szabadultan elbóbiskolt a fotelben. Álmában sokkal békésebb, tisztább világba csöppent. Ráncai valamelyest kisimultak, frissebb erővel, a régi lelkesedéssel oktatta a rábízott fiatalokat. Kezdődő depressziója köddé vált, elégedettség váltotta fel. Környezete szintúgy megújult. Rendezett padsorok, felmosott linóleum, a táblán semmi zagyvaság, a kréták a helyükön, több is a kelleténél. Ez olyan hihetetlennek tetszett, hogy kinyújtózkodott, szomorúan konstatálva az álmodás tényét. Gondolatait visszaterelte eredeti medrükbe, majd kevéssel éjfél előtt újra elszendergett. Pénteket mutatott a naptár. Két nap pihenés… ráfért, az biztos.

A tantestületben tudtak kollégájuk megpróbáltatásokkal teli időszakáról. Az igazgató a tanáriba hívatta az osztályfelelőst, akit megkért, beszéljen társaival, legyenek nagyobb tekintettel tanárukra a rá nehezedő problémák miatt, amúgy meg, magyarázta, ezt magától értetődőnek illene venniük. Ami ezután következett, azon ledöbbentek munkatársai, vele egyetemben. A felelős, osztálya nevében két hétvégére szabad bejárást kért az épületbe. Elhatározta a terem rendbehozatalát, ennek az év végi külföldi kirándulásról való lemondással kellett járnia. Sebaj. Mivel felnéztek rá társai, a rimánkodásokat mellőzhette. A renoválás brigád jellegű munkamegosztással haladt, volt festés, dekorálás, a sarkokat pálmák, fikuszok díszítették. Az ablakok tükörfényesen ragyogtak. Petőfi és Arany litográfiája fogta közre a címert. Kellemes illat terjengett mindenütt.
A munkálatok utáni hétfőn, József, hóna alatt a foltozott térképpel indult az intézmény túlsó szárnyából (ahová direkt, a meglepetés miatt helyezték) „visszafoglalni” jó öreg székét. Útközben összefutott a tanulóval, aki nemrég arcába hazudott. Most felajánlotta a cipekedésben segítségét, közben elnézést kért, ami különösen jólesett a férfinek, mivel csak hárman tudtak a dologról.

– Akár a szertárban is hagyhatta volna – támasztotta falhoz az atlaszt. Belépve az ajtón vigyázzban állva várták, a táblán a következő üdvözlettel: „Mielőbbi gyógyulást kívánunk Kedves Édesanyjának! 8. b”
József körbenézett, de ja vu érzés kerítette hatalmába, de tudta jól, ébren van, és valami azt súgta neki, ebben az egészben diákjai összefogását látja. – Köszönöm… igazán… üljetek le. – mondta az íróasztal sarkára támaszkodva. Arra gondolt, milyen szép, akinek tanári pályáját köszönheti, talán tizenkilenc gyerekkel értette meg: emberségesnek lenni könnyebb, mint hinnénk.

2020. február, első díj

You may also like