642. szám Széppróza

A névtelen (kőkori történet)

By

A Wendzsa törzs nagy eseményre készült: a törzsfőnök három fiának férfivá avatási ceremóniájára. Ekkor kaptak új nevet a fiatalok. Éjszaka volt, a telihold világított (ezt az eseményt csak teliholdkor lehet megcsinálni, mert hát… csak), a törzs tagjai izgatottan fészkelődtek a tábortűz körül. A főnök méltóságteljesen felállt, maga mellé intette három fiát, és a legidősebbhez fordult:
– Mondd, elsőszülött ivadékom! Mi szeretnél lenni?
A fiú felállt, szemében vad tűz lobogott:
– Mamutvadász leszek!
És lándzsáját beledöfte a földbe, és még egyszer, és még egyszer… A törzs tagjai ujjongtak, kiabáltak, kurjongattak, sippantottak.
– Remek legény vagy, elsőszülött ivadékom – mondta büszkén a főnök. – Legyen a neved Takkar!
Ami Wendzsa nyelven azt jelenti: „A-vadász-aki-megöli-a-mamutot-lenyúzza-a-bőrét-szétosztja-a-húsát-jólétet-hoz-népének.”
Ezután a főnök a középső fiú felé fordult:
– Hát te, másodszülött ivadékom, nyisd szóra szád! Mi szeretnél lenni? A fiú felpattant, kőbaltáját megsuhogtatta és így kiáltott:
– Harcos leszek!
Ismét hatalmas ujjongás, sikongatás, fütytyögés zúgott fel. A főnök elégedetten nézett fiára:
– Nem csalódtam benned, édes fiam. Legyen a neved Rakkat!
Ami Wendzsa nyelven azt jelenti: „A-harcos-aki-megöli-az-ellent-kitapossa-a-belét-kiszíjja-az-agyát”. A legkisebb fiú következett.
– És te, legkisebb ivadékom, mi szeretnél lenni?
A fiú lassan felállt, minden szem rászegeződött.
– Szociális munkás.
Döbbent csend ült a táborra, szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik. Az anya felzokogott:
– Mit vétettem, hogy az istenek ily gyermekkel vertek meg?
A többiek is elkezdtek zúgolódni:
– Mindég is bolon’ vót, nem lesz ez ember. A főnök megpróbált nyugalmat erőltetni magára.
– És mondd csak! Az mit csinál, az az izé… szóval mit fogsz csinálni?
A fiú öntudatosan válaszolt:
– Segítek az elesetteken.
Az apa értetlenül bámult.
– De hát itt nem esett el senki!
– Megmutatom a gyengéknek, hogyan legyenek jobb vadászok, megmutatom a tudatlanoknak, milyen fűvekkel gyógyíthatják a betegeiket, megmutatom, hogyan kell kitölteni egy lakásigénylési űrlapot, megtanítom, hogy hogyan kell tüzet csiholni, kereket készíteni…
– És kinek akarod ezeket megtanítani?
– Bárkinek, aki erre rászorul, törzsre, fajra, genderre való tekintet nélkül.
– Még az Udanoknak is? – kérdezte a varázsló. Az Udan törzs tagjai a Wendzsák ősi ellenségei voltak.
– Bárkinek, aki rászorul – ismételte a fiú.
Erre felhördült az egész törzs.
– A durva annyát, ez az Udanoknak akar segíteni… há miféle ember vagy te, teee gyökér… há a saját fajtád ellen fordulsz? Hogy rohaggyá meg…
A főnök csendre intette a törzset, hangja remegett:
– Mostantól nem vagy a törzs tagja, és nevet sem kapsz. Nem öllek meg, mert ágyékom gyümölcse vagy – itt a varázsló kuncogni kezdett –, de soha többé ide a lábad nem teheted be! Távozz!
A Névtelen legkisebb fiú napokig kóborolt az erdőkben, végül ráakadt egy törzsre – ráadásul pont az ellenséges Udanokra. Elindult feléjük, és amikor közel ért, felemelte a jobb kezét. Ennek két jelentése volt: „nincs nálam fegyver, békével jöttem”, a másik pedig „tiszta vagyok, nem büdös a hónaljam”. De az Udanok csak bágyadtan pislogtak felé. Valamilyen kórság gyötörte őket, gyengék voltak, mozdulni is alig bírtak.
A Névtelen megvizsgálta őket, megnézte, r hogy mennyire meleg a testük, belenézett a szájukba, megkopogtatta a hátukat, vér-, vizelet-, MRI-vizsgálat, és megállapította, hogy ez bizony vitaminhiány. Az erdőben gyűjtött csipkebogyót, vadkáposztát és mindenfélegyümölcsöt, és megetette az Udanokat. És láss csodát! A törzs tagjai lassan lábadozni kezdtek, és pár nap múlva mindenki egészséges volt.
De ezenkívül sok más egyébre is megtanította őket. Ha a lándzsa hegyét tűzben hevítik, sokkal keményebb lesz. Parittyával messzebb lehet dobni a nagy köveket, a szakócát, ha botra kötik, nagyobbat lehet vele ütni. Az állati bőrből pajzsot lehet készíteni, az agyagból meg korsót. Ha az ételekre illatos fűveket meg sót szórnak, az sokkal finomabb lesz. A viselkedésükön is sokat finomított. Például elmagyarázta nekik, hogy nem jó egymás orra alá fingani, viszont helyénvaló evés után nagyokat büfögni, mert ezzel jelzik, hogy ízlett az étel.
Az Udan törzs virágzásnak indult. Minden vadászatuk sikeres volt, ellenségeik rettegtek tőlük. A gyerekszaporulat is beindult – bár valami véletlen folytán a gyerekek nagyon hasonlítottak a Névtelenre. Egyszóval nagy, erős, hatalmas törzs lett az Udan, a Névtelen pedig nagy megbecsülésnek örvendett.
Egyszer vándorlásaik során rábukkantak a Wendzsa törzsre, ahonnan a Névtelen is származott. Pillanatok alatt lerohanták őket és lemészároltak mindenkit. Épp gyűjtötték össze a holttesteket a lakomához – az Udanok ugyanis emberhúst is ettek–, amikor a Névtelen észrevette, hogy a törzsfőnök még él.
– Atyám, nézd! Sikerrel jártam. Ez a törzs gyenge, beteg és elmaradott volt mikor rájuk találtam, most pedig erősek és fejlettek. Látod mit tesz az önzetlen segítség? Ugye most már rám is büszke vagy?
A főnök nézte, ahogy családtagjait, rokonait, szeretteit feldarabolják az Udanok, nehezen nyögte ki a szavakat:
– Igen, büszke vagyok rád – és kilehelte a lelkét.
A névtelen legkisebb fiú pedig diadalittasan nézett körbe: révbeért.

2018. december, első díj

You may also like